Lezárták a Lánchíd egyik járdáját, az aluljárón át kell menni a túloldalra. A keskeny alagútban a barátunkat egy biciklista hátulról csaknem elgázolja, majd mikor ez egy méltatlankodó hangot hallat, a fiatal kerékpáros megáll, és őrjöngve kezdi szidalmazni a gyalogost. Nyilván az is irritálja, hogy barátunk némán és derűsen hallgatja, ugyanis a trágár monológból egy árva szót sem ért. Külföldi vendég, még soha nem volt itt, egy hétvéget tölt Budapesten.
Oplatka András, a Neue Zürcher Zeitung volt közép-európai tudósítója.
HANGNEM ÉS ALAPHANGULAT. Miért ez az agresszivitás? A feszültség mindmáig a legszembeötlőbb tulajdonság, ami a gondok közt élő pesti embert a nyugati nagyvárosok lakóitól megkülönbözteti. Hasonlítsa össze bárki a laza tartásban sétáló bécsieket a budapestiekkel, akiknek viselkedésén oly gyakran érződik: bármikor megpattanhat bennük egy húr. S akkor aztán a nyelv sem ismer határt. Miért is lenne másképpen, ha adott esetben így beszél a kormányfő is, így emlékszik meg az államelnökről a magát polgárnak tartó történész, akit emiatt újságcikkben megvéd az ismert publicista, lévén, a maga nagyigényű lapjában szintén előszeretettel használja ezt a szókincset. Persze, olykor a nyugati világban is elfogy a türelem, felszínre törnek indulatok. De szigorúbbak a társadalom íratlan szabályai, hogy a nyilvánosság előtt (és főleg a közéletben) mit szabad és mit nem.
Jelentős, nyugatot megjárt egykori politikus mondja el, neki mi a legnagyobb baja az őszödi beszéddel: ha a miniszterelnök, amint azt elismeri, másfél évig nem kormányzott, akkor megszegte az esküjét, hogy legjobb tudása és képessége szerint fog az ország érdekében tevékenykedni. Ezt hamis eskünek hívják, erre pedig büntető paragrafusok léteznek. Ha efféle vallomás Nyugat-Európában hangzik el, akkor ott azonnal újabb szereplő lép színre: az államügyész. Mint ahogy meg kellett volna az államügyésznek jelennie abban a pillanatban is, amikor az egyik távozó miniszterelnök azt állította, hogy koalíciós partnere tele van korrupciós ügyekkel.
Az ellenzék vezetője többször hangoztatta: felelniük kell majd azoknak, akik, úgymond, tönkretették az országot. Nos, ha bűntettek gyanúja áll fenn, akkor most mindjárt kell feljelenteni, bizonyítani, perelni. Mert mit is jelent, ha ezt későbbre kívánjuk halasztani? Nyilván azt, hogy úgy véljük: jelenleg nem „helyes” bírósági ítéletek születnek, de ha mi kerülünk hatalomra, akkor majd e tekintetben is helyreáll a rend. Nincs olyan nyugati politikus, akit ehhez hasonló szavakért a sajtó ne marasztalt volna el, szemére hányva, hogy gondolkodása sérti a hatalmi ágak szétválasztásának elvét. Magyarországon – úgy tűnik – nem zavart sok vizet sem az államügyész hallgatása, sem az ellenzék oldaláról érkező fenyegetés.
Nyugat-Európában az emberek általában hosszabb perspektívákban gondolkodnak, hosszabb időre terveznek, mint Magyarországon. A magyarországi (akár hivatalos, akár baráti) látogatását tervező német, angol vagy holland nem érti, miért nem tud valakivel megegyezni, hogy öt héttel később, szerda délután fél négykor találkoznak, miért kapja azt a választ, hogy „majd ha Pestre érkezik, akkor hívjon fel”. Mert persze a nyugatiak azt a lendületes rögtönzőképességet sem ismerik, aminek köszönhetően Magyarországon végül valahogy mégis minden tető alá kerül.
Bizalmi pontszámok Magyarországon a rendszerváltás idején és napjainkban
Apróság, ami önmagán túlmutat. A pesti belvárosban az utóbbi hónapokban kábeleket fektettek, feltörték a burkolatot, majd az úttesteket és járdákat újra aszfaltozták. Mindezzel járókelők lábnyomainak százait örökítették meg a még lágy felületen; az utókor sokáig tanulmányozhatja a 2007-ben használt cipőtalpak formáit és mintáit. Miért e kőbe vésett csúfság? Mert senki se törődött avval, hogy elkerítsék az újonnan burkolt felületeket arra a rövid időre, amíg megköt az aszfalt. Vétkesen sok idő, erő és anyagi befektetés vész el az országban rossz szervezés miatt, ami tönkreteszi a munka minőségét.
Az ezredforduló táján sok gonddal és nagyon sok pénzzel helyrehozott, műemlékvédelem alatt álló Festetics palota ma a német nyelvű Andrássy Egyetemnek ad otthont. Történt, hogy 2007 őszén közvetlenül az épület elé egy ronda ponyvatetővel ellátott, fémvázas teremszerűséget állítottak fel. Itt ugyanis – így szól a fáma – utcai kávéház lesz. Hogy ki kért és adott engedélyt arra, hogy ez a barakk a palota mellé kerüljön, megtörje a műemlék épület homlokzatát és alsó ablakai alól elvegye a fényt, mindez nem tudatik. A híresztelések helyi politikai és gazdasági érdekek összefonódásáról szólnak. Mármost Bécsben is áll egy Festetics palota. Elképzelem magamnak a botrányt, ami ott nyomban kitörne, ha valakinek eszébe jutna a patinás épület elé kávémérést telepíteni. „Többé-kevésbé minden működik, de nincsenek struktúrák” – mondta nemrégiben egyik barátunk a magyarországi állapotokról. Nincsenek kemény szerkezetek, éles határok; általános a felfogás, hogy némi kenőpénzzel és hatalommal, ügyeskedéssel és kapcsolatokkal a törvény megkerülhető.
A Zürich melletti településen, ahol élek, a községházán újítást vezettek be: a hivatalok hetente kétszer reggel 7-kor nyitnak, és két alkalommal este 7-ig felkereshetők. Az ügyes-bajos dolgait intéző polgárnak akkor is legyen ideje eljönni, ha napi nyolc órát a munkahelyén tölt. Másról szólnak a beszámolók a pesti hivatalokban szerzett tapasztalatokról: embert próbáló várakozásokról, amelyek végén az ablaknál közlik, hogy ez vagy az a pecsét, irat, nyugta hiányzik, tessék azt beszerezni és újra jönni, de ne csütörtökön, mert akkor nincs félfogadás. Mindez szenvtelen, rosszabb esetben rideg, kioktató stílusban hangzik el. A magyar hivatalnok (még mindig) a hatalmas államot képviseli az alattvalóval szemben. Az alattvaló pedig az állam illojális ellensége, akit rendeletek sokaságával kell féken és ellenőrzés alatt tartani. Császári és királyi hagyományok ötvöződnek kommunista örökséggel.
Hetekig elhúzódó viták, melyeket a magyar sajtó részletesen követ: X cikket ír, ami miatt Y helyreigazítást követel, ezt a lap megtagadja, emiatt Y mind a főszerkesztőt, mind X-et bepereli, ítélet első fokon, ítélet másodfokon, közben hosszú hasábokon foglalnak állást a szereplők, híveik, ellenfeleik és sokan mások. Különös, de jelenleg talán természetes, hogy a belpolitika lehengerlő súllyal van jelen a médiában. Az viszont már nehezebben érthető, hogy a különböző holdudvarok értelmiségijeinek perpatvarai mily mértékben foglalkoztatják a sajtót és a közönséget. Eközben feltűnően kevés a hír Brüsszelből, ahol pedig Magyarország szempontjából komolyabb kérdésekről döntenek. A szomszéd államokról szinte egyedül a magyar kisebbségek kapcsán esik szó, a külföld általában (minden újságírói kvalitás ellenére) csak nagy vonalakban jelenik meg, és ugyanez áll a kultúrára; rendszeresen még a közeli Bécsből sem igen számol be senki arról, hogy az ottani színpadokon és kiállítási termekben éppen mi látható. Mindebből egy befelé forduló, magával elfoglalt ország képe rajzolódik ki.
ÉS MÉGIS… .E sorok írója mégis felette bosszankodik, ha német újságíró tollából leereszkedő írást olvas a magyar kulturális élet elmaradottságáról. Az ember ilyenkor felidézi a rendre megtelő pesti hangverseny- és színháztermeket, a könyvesboltok kínálatát, az eseményt, amit ismert írók új műveinek kiadása jelent, azt az elképesztően sok folyóiratot, ami Magyarországon (Isten tudja, hogyan) még mindig él, a magyar polgárság kultúréhségét, és a cikk szerzőjének a legszívesebben azt mondaná: Uram, hátrább az agarakkal! E szép mondatot szó szerint nem lehet németre fordítani. Kár.
