Gazdaság

Csaba László: Felemás fejlődési mérleg

Hiába a rendszerváltás óta vállalt minden gazdasági átalakítás és reform-erőfeszítés, az Európai Unió új tagállamainak a régiekkel szembeni lemaradása az elmúlt tizenhét évben tovább nőtt.

Napjainkban az Európai Unió helyzete megosztja a közvéleményt. Nem csupán Magyarországon és a többi újonnan csatlakozott országban, hanem a régi tagállamokban is.


A keleti kibővülés egyáltalán nem hozta meg azt a nagy sikerélményt, amit akár hozhatott volna is. Hiszen 2007-re megvalósult az alapító atyák álma, minden európai demokrácia a közösség tagjává vált (akik pedig nem, azok önként maradtak ki). Nem képzelhető el katonai összecsapás az öreg kontinensen, holott jó ezer éven át másról sem szólt a történelem.

E kiábrándultságnak többféle magyarázata is lehetséges. Egyfelől az, hogy a szovjet birodalom összeomlását követően oly sokáig kellett várni erre a lépésre, hogy az sem a fogadó, sem a belépő fél számára már nem hozhatta meg a felszabadulás és újraegyesülés élményét. Ez bizony nehezen igazolható gazdasági érvekkel, hisz’ az újonnan csatlakozottak együttes GDP-je is legföljebb az egy szem Hollandiáéhoz mérhető.

Csaba László: Felemás fejlődési mérleg 1

Csaba László: Felemás fejlődési mérleg 2

“Az uniós tagsággal a keleti tagállamok számára nem nyílt meg a saját politikai osztályuk által emlegetett bőségszaru. ”

Csaba László: Felemás fejlődési mérleg 3

Másfelől szembetűnő, hogy a régi tagállamok közvéleménye alig érzékeli a bővítéssel járó stabilizáló hatást. Annak ellenére sem, hogy az új tagállamok mind felvevőpiacként, mind exportálóként eredményesnek bizonyultak. A realitásoktól elszakadó közbeszéd hatására az új tagállamok veszélyforrásként jelentek meg. A lengyel vízvezeték-szerelő mint rémkép önmagáért beszél, miközben a régi tagállamok bevándorlási és integrációs gondjai egyértelműen a muszlim országokból érkezettekkel kapcsolatban jelentkeztek, 2004-2007 során is. Nem a bolgárok vagy az észtek csaptak össze a törökökkel Brüsszel belvárosában, nem a csehek gyújtogatják a párizsi autókat, és nem a ciprusiak lőtték le az emberi jogokat harcosan képviselő Theo van Gogh filmrendezőt Amszterdamban.

BŐSÉGSZARU NÉLKÜL. Harmadrészt szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy az uniós tagsággal a keleti tagállamok számára nem nyílt meg a saját politikai osztályuk által emlegetett bőségszaru. A csatlakozási időszakban az egyoldalú uniós transzferek fejenként 10-20 eurót értek csak el. A csatlakozás óta ehhez képest természetesen megsokszorozódott összegek érkeztek. Ám azt nehéz lenne állítani, hogy a magyar GDP 0,3-0,4 százaléka körüli nettó transzferek 2004 és 2007 közt a gazdasági fellendülés forrásaiként buzoghattak volna. Hasonlóképpen, a kutatói műhelyekben számolgatott, és a GDP 0,1-0,3 százalékára becsült növekedési többlet sem bizonyult jelentősnek. Hol azért nem, mert a gazdaság – uniós csatlakozástól sem független – túlpörgetése miatt ez elhanyagolhatóvá vált, mint a balti országokban, Romániában vagy Szlovákiában. Más esetben, például Magyarországon, a növekedés lassulását előidéző konjunkturális és strukturális folyamatok írták felül ezt a hatást.

Egészében meghatározó volt az is, hogy a rendszerváltozást követően nem egy helyreállítási periódus kezdődött, hanem előbb a transzformációs visszaeséssel járó kiigazítás indult el. Ezt számos belső elemzés már a nyolcvanas évek elején előrevetítette – ezért is rettegtek a kommunista kormányok a piaci reformoktól. Mégis, az a tény, hogy a fogyasztás korábban sem magas szintje csak az 1999 és 2001 közti időszakban érte utol magát, miközben a nyugati országok nem maradtak egy helyben, a lemaradást jelezte.


Csaba László: Felemás fejlődési mérleg 4

Érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy az egy főre jutó jövedelem szintje továbbra is elmarad a régi uniós tagokétól. Az Európai Központi Bank legfrissebb statisztikája szerint, vásárlóerő-paritáson számolva, Csehország 19,2 ezer eurós mutatója még mindig elmarad Görögország 23,4 ezrese mögött, Szlovénia 21,4 ezres értéke pedig még nagyobb távolságra van Ausztria 31,1 ezresétől. A legkevésbé fejlett bolgár és román gazdaság e forrás szerint az uniós átlag alig 37-38 százalékán állt 2006-ban.

Az átalakulással járó visszaesés hatására és a történelmi örökség tehertételeként az új tagállamoknak a régiektől mért távolsága abszolút értékben még nőtt is. Ez kétféle folyamatból adódik. A délkelet-európaiak gyors növekedése csak a jelen évtizedben indult meg, hiszen Bulgária 1996 és 2000 között évi átlagban mínusz 0,8 százalékkal „nőtt”, amit a 2001 és 2005 közti 5,5, majd a 2006. évi 6,1 százalék nem tudott behozni. Románia esetében az 1996-2000-es mínusz 1,3 százalékos évi „teljesítményt” váltja ki a 2001-2005 közti 5,7 és a 2006-os 7,7 százalék, utóbbi a fogyasztásvezérelt túlfűtöttség jeleit is mutatva. Hasonló fenntarthatatlanság jellemzi a balti államokat, ahol 13-22 százalék közti fizetésimérleg-hiány utal a gazdaság elszabadulására. A lengyel gazdaság a megfelelő időszakokban 5,4 százalékról évi átlag 3,1 százalékra lassult 2001 és 2005 között, s a 2006-2007-es 6,2-6,7 százaléknyi növekedése aligha tartható, hisz’ a Kaczynski-kormány a reformokat leállította. Hasonlóképpen, a hazai lassulás sem a konvergenciaprogram átmeneti fiskális visszafogásának következménye, azt a növekedési tényezők mindegyikének kifulladása, az állami újraelosztás példátlan növelése és átláthatatlansága okozza.

HÚZD MEG, ERESZD MEG. Aligha meglepő, hogy jelenleg a legtöbb elemző úgy véli, Szlovéniát az új tagállamok közül egyhamar egyik sem követi az euróövezetbe. Ez esetben pedig a felzárkózni kívánó gazdaságok számára a legfőbb vonzerő vész el, a fizetésimérleg-hiány növekedést gátló hatásának kiiktatása. Ez bizony jól láthatóan a „húzd meg, ereszd meg” sokszor megfigyelt tévútjára viszi az újonnan csatlakozókat. Ezt előmozdíthatja, ha egyes országokban – így Szlovákiában – a kormányzat a reformlépéseket leállítja, és a közbizalmat nem erősítő hangulatot tartósít.

Végül nem közömbös az sem, hogy a fogyasztás és a bérek-nyugdíjak dinamikáját a termelékenység növekedésétől elszakító, különféle zsánerű gazdaságpolitikák együttes hatására a következő években a személyes fogyasztás bővülése lelassul. Az egyes választópolgár számára az EU élvonalától való távolság aligha csökken érzékelhetően. Ha pedig ez így van, akkor óvakodni kellene az unió szokásszerű bűnbakká tételétől, mi több, jobb érveket kell találni a közösség előnyeinek érzékeltetésére annál, hogy ettől lesz számunkra olcsóbb a tej, vagy, hogy nemzeti jövedelmünk évi egy-két tized százalékponttal lendületesebben nő. Mivel az efféle – például hitelességi, történelmi, stratégiai, beruházásösztönző – érvek megvannak, az unió által sugalmazott költségvetési politika pedig a növekedés hosszú távú szempontjait szolgálja, vélhetőleg érdemes is, meg indokolt is az utóbbiakra helyeznünk a hangsúlyt.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.