A külkapcsolati (?) stratégia legnagyobb érdeme, hogy elkészült. Mivel többen jelezték, hogy „kell egy stratégia” (bár, amint Szent-Iványi István írta: „a civil társadalom nem ég a külkapcsolati stratégiaalkotás lázában”), lám, lett ilyen. Sőt, még észrevételeket, kritikákat is kivált, azaz eléri célját, hiszen beszélnek róla. Ennél többet a jelenlegi helyzetben e stratégiától várni nem lehet, nem is szabad, és a vitát sem érdemes túl hosszúra nyújtani.
ELKÉSETT, ELAVULT. A külkapcsolati stratégiával kapcsolatos néhány gondolatomat magam is megírtam a Heti Válasz 2007. november 29-i számában. Észrevételeim lényege, hogy a stratégia nemcsak elkésett, hanem a globális és európai fejlemények tekintetében évekkel ezelőtti állapotot tükröz, meg sem említi a közelmúlt, a jelen és persze a jövő várható fejleményeit, a nemzetstratégiánkkal szembeni legfontosabb kihívásokat, így a gyorsuló lemaradásunkat. Semmitmondó megfogalmazások uralják a nemzetpolitikai részt, sem a magyar állampolgárság könnyített megszerzése, sem pedig a közösségi jogok és az autonómia tekintetében nincsenek értékelhető megállapítások. Az igazi gond persze nem a hiányokban rejlik, hanem abban, hogy még a legtökéletesebb stratégiának sincs értelme egy olyan helyzetben, amikor a szavak a jelentésüket elvesztik, a külpolitikát pedig nem az átgondolt tervezés, hanem a kormányfő taktikai rögtönzései határozzák meg. A magyar külpolitika pedig évek óta nem más, mint a belpolitikai célú propaganda eszköze, egyfajta marketingtechnika. (Ehhez képest enyhén meglepődtem, amikor még baloldali ismerőseim is megjegyezték, hogy túlságosan elnéző voltam a külkapcsolati stratégiával szemben.)
Ezért most nem a kormány külkapcsolati stratégiájával kívánok foglalkozni, hanem néhány olyan általános gondolatot kísérelek meg történeti összefüggésben felvázolni, amelyre az elkövetkező évek külpolitikai cselekvése építhető, mindenekelőtt a nemzeti egység, a folyamatosság és a kiszámíthatóság hármas követelményének a jegyében.
MARTONYI JÁNOS egyetemi tanár, volt külügyminiszter.
A magyar nemzetstratégiát 18 esztendeje két alapvető cél vezérli. Mindkettő az ország XX. század végére történelmileg kialakult helyzetéből, és a rendszerváltozás legalapvetőbb eszméiből és értékeiből fakad. Az első a „Nyugathoz”, „Európához” történő legszélesebb értelemben vett (gazdasági, szociális, kulturális) felzárkózás, a másik pedig a nemzet „határokon átívelő újraegyesítése”, vagy visszafogottabb megfogalmazásban a felelősség vállalása és érvényesítése a határon túli magyar közösségekért. Annak ellenére, hogy a hangsúlyok, a megfogalmazások, a módszerek és eszközök a különböző politikai pártok esetében jelentős eltéréseket mutatnak – különösen, ami a második pontot illeti -, e két stratégiai célnál a lényeget illetően igenis fennállt a nemzeti egyetértés minimuma. A felzárkózás tekintetében persze lehet mondani, hogy sokak számára ez elsősorban az egyéni felzárkózást jelentette, mások pedig inkább közösségben, sőt nemzetben gondolkodtak (máig érvényesek Csengey Dénes szavai: „Európába, de mindahányan!”). A nemzeti összetartozás erősítése ügyében még nagyobbak voltak a verbálisan felfokozott nézeteltérések, mégis ma már kevesen bírálják Antall József mértékadó kijelentését, amely szerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát.
Immár világosan látszik, hogy a rendszerváltozást követő 12 éven át a kormányok változásától függetlenül és az elkövetett hibák ellenére mindkét nemzetstratégiai cél területén a lényeget illetően előreléptünk, és sokan reméltük, hogy ez a folyamat minden belpolitikai természetű vitánk ellenére továbbra is előre fog haladni.
LÉPÉSEK ELŐRE, HÁTRA. Ami a gazdaságot illeti, a kilencvenes évek legelején a magyar GDP csökkent ugyan 18 százalékkal, ez azonban valamivel kevesebb volt, mint a régió országaiban, és valószínűleg elkerülhetetlen feltétele volt a későbbi gyorsabb növekedésnek. (Reculer pour mieux sauter, szabad fordításban: hátralépés a nagyobb ugrás érdekében.) A Bokros-csomag túllőtt a célon és károkat is okozott, de ezt is kihevertük, és a kilencvenes évek végére valamennyi makrogazdasági mutató tekintetében a régió élén vagy élcsoportjában voltunk. Legalább ilyen lényeges, hogy – kormányoktól függetlenül – az intézményfejlesztés is sikeresen haladt előre. Létrejöttek az európai szerkezettel összhangban álló független intézmények, a parlamentáris demokrácián és az önkormányzatiságon túl a hatalom további ellensúlyai és ellenőrző tényezői (checks and balances) is működtek (MNB, PSZÁF, KSH, Energiahivatal és hasonlók). Egymást követő kormányok erőfeszítéseinek eredményeként tagjai lettünk a NATO-nak, éspedig akként, hogy ezt a közvetlen demokrácia alapintézménye, népszavazás fogadta el. Gazdasági növekedésünk üteme több mint kétszerese volt az Európai Unió akkori átlagos növekedésének, közeledtünk a maastrichti kritériumok teljesítéséhez, valóság volt tehát a konvergencia. Sikeresen folyt az EU-tagságra történő felkészülés és a csatlakozási tárgyalásokon 2001 júniusában megtörtént a minőségi áttörés. Majd 2004. május 1-jén tagjai lettünk az Európai Uniónak, ami megteremtette a tényleges felzárkózás politikai-intézményi-jogi feltételeit és egyben sikeresen lezárta a felzárkózási folyamat első, közel másfél évtizedes szakaszát.
Ekkor még nem tudtuk, hogy a csatlakozás messze legjelentősebb hozadéka az lesz, hogy az ország pénzügyi egyensúlyának drámai felborulása nem okoz államcsődöt. Attól azonban nem menekültünk meg, hogy a felzárkózási folyamat a katasztrofális gazdaság- és pénzügypolitika következtében megszakadjon, és az egyik fő nemzetstratégiai cél megvalósítása terén legkevesebb egy évtizedet elveszítsünk. A közeledést lényegében minden területen távolodás váltotta fel, a gazdasági növekedésünk jelenleg lassabb, mint az Európai Unió átlaga, a demokratikus intézményrendszer működése enyhén szólva hiányos, a már említett független intézmények függetlenségét a kormány visszaszorította, vezetőit eltávolította, éspedig esetenként jogellenesen, amint azt a későbbi bírói ítéletek megállapították.
Bár a határokon átívelő nemzetegyesítés terén a haladás mérhető és látványos elemeit nehezebb felismerni, mégis egyértelmű, hogy a rendszerváltozás utáni bő évtized alatt lényeges minőségi javulás következett be mind a szomszédos országok magyar közösségeinek politikai, jogi és tényleges helyzetében, mind pedig az összmagyarság összetartozásának intézményeiben és érzésében. Létrejöttek a magyarság politikai szervezetei, és a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) keretében a határon belüli és a határon kívüli politikai szervezetek együttműködése intézményes kereteket kapott. A Máért felszámolása és a 2004. december 5-i népszavazás a kettős állampolgárságról ennek a kedvező folyamatnak is véget vetett. Az időközbeni kísérletek eddig alkalmatlannak bizonyultak a holtpontról történő elmozduláshoz, jóllehet az utóbbi időkben egyes szocialista politikusok (Szili Katalin, Szabó Vilmos) megnyilvánulásai a magyar állampolgárság könnyített megszerzése tekintetében némi reményre adnak okot.
Véleményleltár
A külkapcsolati stratégiáról – amely a Külügyminisztérium honlapján
(www. kum.hu) olvasható – a Figyelőben eddig az alábbi írások jelentek meg:
■ Balázs Péter: Prioritásözön (2007/48. szám)
■ Szent-Iványi István: Hiányérzet (2007/49. szám)
■ Hegedűs István: Görcsoldó (2007/50. szám)
A világ persze közben nem áll meg. A globális folyamatok alakulása mögött hatalmas ellentmondások rejlenek, s ma olyan, korábban elképzelhetetlennek tűnő dilemmák is felmerülnek, mint például az, hogy az alkotmányos jogállami keretek között működő demokratikus politikai rendszerekkel párosuló piacgazdaság, vagy a tekintélyuralmi féldiktatúrákban működő piacgazdaság lesz-e a versenyképesebb. Vége lesz-e a történelemnek a liberális demokráciák értékrendjének általánosan uralkodóvá válásával (azaz megtalálja-e végre a hegeli világszellem, tehát az emberiség kollektív tudata önmagát), vagy a diktatúrák bebizonyítják, hogy igenis erősek és versenyképesek, erejüket pedig egyre inkább a külső befolyásuk növelésére, nagyhatalmi törekvéseik szolgálatába állítják?
TŐLÜNK IS FÜGG. E kérdés nem tőlünk függetlenül dől el; a verseny kimenetelét mindenekelőtt a transzatlanti együttműködés sikere, az európai integrációs folyamat alakulása, és minden egyes szereplő ehhez történő hozzájárulása fogja meghatározni. Tőlünk is függ hát a világ jövője, végső soron az, hogy az univerzális értékekre épülő emberi jogok érvényesítésének irányában haladunk-e, vagy ellenkező fordulatot vesznek az események. Nemzetstratégiai céljaink – a felzárkózás, beilleszkedés az európai integrációs folyamatba, úgyszintén a határokon átívelő nemzetegyesítés – teljes összhangban állnak az univerzális értékekkel, az emberi jogok feltétlen primátusával és az ennek szolgálatába állított külpolitikai cselekvéssel. E külpolitikai cselekvéshez szükséges feltételeket azonban itthon kell megteremtenünk.
Az országot jelenleg kormányzó hatalmi csoport feladata és felelőssége, hogy az alapvető nemzetstratégiai célok katasztrofális alakulásának a következményeit maga vonja le, megteremtve ezzel a nemzeti egyetértés belpolitikai feltételeit.
