Azt rögtön eldöntöttem: semmilyen körülmények között nem írom le, hogy „kék madár”, és most tessék, azonmód leírtam. Komoly dilemma: amikor leírom, hogy mit nem írok le, az leírás vagy nem leírás, esetleg le nem írás?
„Boldog ember, ki nyelvével nem hibáz” – idézi Margalits Ede a Dugonics András által lejegyzett hajdani mondást, s ha így van, én vagy boldog vagy ember nem vagyok, de azt hiszem, nincs így. Nem vagyok így. Hibázom, sőt egyre inkább a hiba érdekel az életben, a nyelvben, persze egyre kevésbé tudnám megmondani, mihez képest normaszegés, illetve rontás az, ami izgat, amit művelek, s amiben, aminek során – legalábbis nem vagyok boldogtalan.
Hétfő van, télmélyi láphomály, s ha e földi depresszióban kisütne a nap, egy kévényit, netán csak akkorkányit, mint egy levél Prozac-tabletta, már az is boldogság volna a maga módján. Minden boldogság a maga módján van, következésképp annyi definíció, ahány boldogság. E dolog egyes számban talán nincs is, csak sokféle boldogságok vannak, amiket vagy észre vesz és magára szabadít az ember, vagy nem, de a jelen idő itt túlzás is, pontosabb, ha azt mondom „nyelvileg”, hogy a boldogság többes szám és múlt idő.
A hajdani viccben a nekibúsult Arisztid boldogságost játszik. Kiteszi csupasz kézfejét az asztalra, s üti az ujjait kalapáccsal. De hát mi ebben a boldogság, te őrült, kérdi tőle Tasziló, mire Arisztid révülten, az angyalok biztonságával fölnéz és így szól: az, kérlek, amikor melléütök.
Kosztolányi Dezső, aki igen elszánt boldogságvadász volt, s a boldogságot, mint valami pszicholepkegyűjtő szívesen tűzte gombostűre, épp oda jut, mint a fenti vicc, épp csak kicsit tárgyszerűbb. A boldogság, mondja, nem egyéb, mint a szenvedés hiánya. Ugyanő a Hajnali részegségben szájtátva áll és felkiabál a boldogságtól, rájővén, hogy a menny tündérei azért mennek hajnalban haza „fényes körútjain a végtelennek”, mert „az égbe bál van, minden este bál van”.
József Attila boldogsága lágy, szőke, másfél mázsás, és göndör mosolygása imbolyog az udvar szigorú gyöpén. Kosztolányinál az angelicák, itt a mangalicák. Ott az elragadtatás, itt a tárgy teremt némi ironikus távolságot. Szép, groteszk idill, lassúság, mosolygás, gömbölyűség, édeni disznózat, valami mélyen emberi, animális vágyakozás a langy tócsa iránt, s ki tagadná, hogy ez is, nagyon is a tárgyhoz tartozik.
Petőfi „mostanában” egy meleg szobába teszi a boldogságot. Sartre-nál a boldogság a tökéletes pillanat maga. Albert Schweitzer azt mondja, nem más a boldogság, mint jó egészség és rossz memória. Show szerint az ember csak úgy kerülheti el, hogy nyomorultul érezze magát, ha nincs ideje azon töprengeni, boldog-e avagy sem. És lehetne folytatni, nincs gondolkodó, nincs aforizmagyártó, aki a boldogságról bon mot-t ne szerzett volna, a boldogság olyan, mint… A mókus fenn a fán.
Ilyen tárgy közelében jobb, ha az ember kissé nyers, akár morogvány. Amikor a szótárakhoz nyúl, úgyis megenyhül, ha például azt olvassa Ballagi Mórnál, hogy a boldogság „a szív óhajtásainak teljesüléséből származott megelégedettség”, vagy azt, hogy boldog „a római pápa által idvezültnek vallott, de a szentek közé nem iktatott megholt jámbor személy”.
Túl a szakrális jelentéstartományon a boldog többnyire gazdagot, dúsat, bőségeset, s ilyeténképpen áldottat jelentett, a boldogságos szűzanyától a bot boldogabbik, azaz vastagabbik végéig. Azt pedig el nem találtam volna magamtól, hogy mi a boldoganya: a mestergerendát a kemence mellett alátámasztó, legvastagabb, legerősebb faoszlop, melyet amúgy fogasnak, sőt pipatartónak használtak volt.
A boldog egyébként ismeretlen eredetű szó, van egy magyarázat, mely szerint a bódít, bódul igék tövéből származna, ily módon a révült, kábult szentre vonatkozna, s így, a pogánykor szellemi örökségeként került volna a keresztény terminológiába, de ennek bizonyos adatok ellentmondanak. Például, hogy a bódít későbbi, mint a bogoth, bodog formában már a XII. század végén felbukkanó boldog. A Halotti beszéd „bovdug Michael archangel”-t emleget.
Karácsony előtt hatalmas angyaljárás van, szeretet-járás, boldog-járás, de ez a bovdug a maga matt, titokzatos, bádog-hangzásával kiüt a kórusból, időközben beesteledik, egy bovdug, rövid nap estéje. Bovdug, bovdug suttogom, míg végképp elveszti kapcsolatát tárgyával, szép üres jelsor marad, száll az alacsony ég alatt, igazi biankó angyal – bovdug karácsonyt kíván, ha arra kerül a sor, s itt akár be is fejezhetem.
