Hosszú hónapok óta keres egy fejvadászcég megfelelő pozíciót egy gazdasági szakembernek, harvardi diplomával. Ez utóbbi elvileg bárhol a világon kitűnő ajánlólevél lenne, Magyarországon azonban, úgy tűnik, inkább hátrányt jelent. „Egyszerűen nem tudom elhelyezni az illetőt: a cégek vagy megijednek tőle, vagy azt mondják, ez a végzettség nekik túl sok” – ecseteli Páll Emil, a CVO Group toborzócég technológiai divízió-vezetője. A fejvadász hiába bizonygatja, hogy az illető eltökélt az itthoni érvényesülésben, a vállalatok egyre azt kérdezik, ilyen végzettséggel miért nem inkább külföldön próbálkozik.
NAGY MELLÉNNYEL? Pedig a Figyelő által megkérdezett magyar felsőoktatási vezetők komolyan számolnak azzal, hogy a bolognai folyamattal tágra nyitott és standardizált európai oktatási piac szereplői 4-5 éven belül komoly számban csábítanak el hallgatókat a magyar intézmények elől. „Ezt még nem érezzük, de látható a fenyegetettség, készülünk rá” – mondja Kiss-Pál István, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola vezérigazgatója, aki szerint ezt a külföldi egyetemeknek a különböző magyar oktatási kiállításokon való rendszeres szereplése is jelzi.
Egyelőre viszont az európai diplomákkal sem könnyebb az érvényesülés. Gaskó Gábor – miután hiába felvételizett a jó nevű magyar egyetemekre – megpályázott és elnyert egy ösztöndíjat a milánói Bocconi egyetem nemzetközi közgazdaságtan szakára, majd egy menedzsment mesterdiplomát is szerzett Hollandiában. Az eredeti tervek szerint ezután egyből hazajött volna, de amikor egyszerre kezdett magyar és külföldi állásokra jelentkezni, odakint sokkal több és komolyabb ajánlatot kapott. Így végül visszatért az olasz egyetemre egy magyar-olasz közös képzést koordinálni, és úgy tervezi, tapasztalatokkal felvértezve, később költözik majd haza. „Rájöttem, hogy néhány évig megéri külföldön dolgozni: utána sokkal könnyebb lesz otthon olyan állást találni, ahol tisztességes fizetést ajánlanak” – fejtegeti. Ám a tapasztalatok szerint a magyar munkaerőpiacon a külföldi munkatapasztalatot sem fogadják rajongva (Figyelő, 2005/15 szám).
Gaskó Gábor története egészen tipikus – rajzolódik ki Páll Emil szavaiból, aki úgy véli, a külföldi papír ma inkább hátrányos Magyarországon, a cégek ugyanis bizalmatlanok a számukra ismeretlen diplomákkal szemben. Ráadásul a messziről jött emberekhez előítéletek is társulnak: amikor a CVO Group tucatjával keresett pályakezdőket egy fogyasztási cikkekkel foglalkozó nemzetközi cég magyar központjába, előre leszögezték nekik, hogy külföldi végzettségűekkel szóba sem állnak. A munkaadók szerint ugyanis ők a kelleténél „többet tartanak magukról”, és túl sokat kérnek. „Eközben egy magyar egyetemet végzett diák örül, ha bekerülhet egy neves céghez, és nagyon keményen fog dolgozni, hogy megmaradjon ott” – illusztrálja a hazai vezetők jellemző gondolkodását. Volt, hogy egy ügyfél kifejezetten a diploma vélt tartalma miatt döntött egy külföldről hazatért jelentkező ellenében: egy berlini és egy budapesti végzettségű közgazdász közül úgy ítélte meg, hogy az itthon végzettnek lehet több, a magyar piacon releváns ismerete – dacára annak, hogy a hazai képzéseket egyébként pont elméletközpontúságuk miatt szokták bírálni.
Csendes tömegek
Külföldi oktatásban a legtöbb magyar fiatal az utóbbi időben felfutott európai ösztöndíjprogramok révén, egy-két szemeszternyi időre részesül: az Erasmus keretében az előző tanévben már több mint 3 ezer, egyéb programokban pedig mintegy 2 ezer magyar diák vett részt, a leggyakrabban német, francia, illetve olasz oktatási intézményt megcélozva. Az Erasmusnál a fogadó egyetem elengedi a tandíjat, de az ösztöndíjasok jó része a megélhetési költségekre is kap havi 200-300 eurónyi juttatást.
Az már ritkább, hogy valaki egy teljes képzést végigcsináljon külföldön, akár alap-, akár mesterszakon, ráadásul az ő számukat senki sem tartja nyilván. A sort mindenesetre feltehetően itt is Németország vezeti: az ottani felsőoktatási hivatal statisztikái szerint a 2005-ös tanévben ezer magyar diák kezdett bele tanulmányokba, miközben Nagy-Britanniában például 160 magyar fiatalt vettek fel tavaly alapszakokra. „A brit képzéseknél a legtöbben a nemzetközi gazdasággal vagy kommunikációval foglalkozó szakok iránt érdeklődnek” – ismerteti Boda Mihály, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár továbbtanulási tanácsadója, míg a német felsőoktatási információs iroda, a DAAD szerint az említett slágerszakok mellett náluk a művészeti iskolák is népszerűek.
Teljes képzésre szóló, a magyar állam vagy a fogadó ország által finanszírozott ösztöndíjból összesen mintegy száz akad, ráadásul ezek többsége mester- vagy doktori képzésre szól. A legtöbb diák így ezek nélkül próbálja előteremteni a – magyarnál jellemzően három-négyszer drágább – tandíj és a megélhetés költségeit, vagy például Nagy-Britanniában a diákhitelrendszer lehetőségeit használja ki.
Páll Emil szerint azonban éppen a Vázsonyi Miklóséhoz hasonló speciális területeken bizonyulhat valóban előnynek a külföldi képzettség; további példaként az itthon nehezen elsajátítható nemzetközi pénzügyi vagy minőségbiztosítási szabványokat említi. A külföldi képzésnek áll a zászló a vezetői pozícióknál is: a CVO Group divízióvezetője úgy tapasztalta, az üzleti csúcsdiploma, az MBA esetében már egy bécsi iskola is érezhető plusznak minősül a gomba módra szaporodó hazai képzésekhez képest.
Lukács Zsolt, a Telkes Tanácsadó Zrt. fejvadász divíziójának vezetője szerint ez annak tudható be, hogy az itthoni szakok nagy részén magyarul oktatnak. „Csak minden negyedik MBA-hallgató tanul angol nyelven, ami az angolszász szakmodell ismeretében nonszensz. A tapasztalatok azt igazolják vissza, hogy ez komoly vízválasztó.” Szerinte a külföldi képzések egyik fő előnyét általában is a használható nyelvtudás adja, így a rövidebb időtartamú ösztöndíjakat kimondottan hasznosnak látja. „A nyelvtudás aránya ugyanis még mindig tragikus a magyar végzősök körében, még az alapnak számító angolé is” – magyarázza.
Ilyen lehetőséggel élt Bartal Iván is, aki először magyar joghallgatóként, egy három hónapos ösztöndíj révén kóstolt bele a külföldi tanulásba, majd egy angliai továbbképzést, illetve mesterszakot is elvégzett. „Rendkívül gyakorlatias, hasznos és összességében sokkal professzionálisabb volt mint az itthoni oktatás, sok szempontból fényévekkel előttünk járnak” – mondja az utóbbiakról. Szerencséjére munkahelye, egy nemzetközi ügyvédi iroda kifejezetten díjazta az így megszerzett plusztudást.
KI MARAD A VÉGÉN? Minthogy azonban az általános tapasztalat nem ilyen pozitív, fennáll a veszélye, hogy a külföldön diplomát szerző magyar diákok ezrei végül a határ másik oldalán ragadnak – akár eredeti terveik ellenére is. „Többen maradtak kint továbbtanulni vagy munkát vállalni, mint ahányan hazajöttek” – összegzi tapasztalatait Szederkényi László, a magyar fiatalokat angliai egyetemek felé kiközvetítő Study Tours vezetője. Mint mondja, a most végzett első évfolyamból olyanok is inkább kint keresnek megélhetést, akik még a képzés felénél is magától értetődőnek tartották, hogy hazajönnek. Feltehetően nem véletlen az sem, hogy a brit külügyi tárca által támogatott, másoddiplomákra szóló elitösztöndíjnak, a Cheveningnek egyenesen feltétele is: a képzés után a diáknak haza kell térnie az anyaországába.
Logikus elvárás, hogy a magyar valóságtól távolibb, de kiváló nyelvismeretet adó külföldi képzések és a gyakran kevésbé színvonalasnak tartott, de a hazai piacra épülő itthoni szakok között az idegen nyelven folyó magyarországi oktatás legyen az ideális középút, de a lapunk által megkérdezett szakemberek szerint ez nincs így. Az IBS vagy a CEU képzéseit, illetve a magyar intézmények külföldi iskolákkal közös programjait ugyan kiemelik a mezőnyből, a többiről azonban egyáltalán nem nyilatkoztak ilyen pozitívan – szerintük ezeknél inkább puszta marketingfogásról van szó, valós előnyök helyett.
