Szüksége van-e Magyarországnak külkapcsolati stratégiára? A válasz aligha kétséges: érdemes végiggondolni és széles körben megvitatni, milyen elvek és gyakorlati megfontolások alapján vegyünk részt a nemzetközi demokratikus közösség ügyeinek intézésében a XXI. század elején. Méghozzá úgy, hogy közben sajátos magyar szempontokat is érvényesíteni kívánunk a világban – másokkal együttműködve, de ha kell, konfrontálódva.
MEGSZABADULNI A BÉKLYÓKTÓL. Az új magyar külpolitikai doktrína megalkotói nem fogják tudni hajánál fogva kirángatni az országot történelmi múltjával terhelt, jelenlegi közállapotaiból. Mégis, a készülő stratégiai dokumentum akkor érheti el nemes célját, akkor kelthet egyáltalán komolyabb feltűnést, ha szakít a hagyományosan befelé forduló szemléletmóddal, a politikai gondolkodást megbéklyózó provincializmussal, a rosszértelmű kelet-európaisággal. Végleg abba kell hagyni a túlfeszített, „küldetéstudatos” – kisebbségi érzést és dacot egyaránt tükröző – sérelmi politizálást, legyen szó a határokon túli magyarok helyzetéről vagy az Európai Unión belüli állítólagos másodlagos tagságunkról. Ezzel párhuzamosan el kell vetni az értékmentes, óvatos – reálpolitikai megközelítésnek feltüntetett – „különutas” magatartást is. Az új magyar külpolitikai kultúra abból a felismerésből születhet meg, hogy a rendszerváltást követően Magyarország az Európai Unió – és a NATO – tagállamaként végre kilépett a világpolitika porondjára.
A külügyminisztériumi tervezet hármas főiránya – versenyképes Magyarország az integrálódó Európában; sikeres magyarság az együttműködő térségben; illetve jog, biztonság, demokrácia, fenntartható fejlődés – szimpatikus, mondhatnám tartható irány. A gondolkodásmód táguló horizontját jellemzi, hogy mindenekelőtt a globalizáció kihívásai állnak a stratégiai dokumentum homlokterében: a kissé hosszadalmas leíró részek szerzői jól ragadják meg, és alapvetően színvonalasan elemzik a nemzetközi politikában bekövetkezett markáns változásokat.
Hegedűs istván, a Magyarországi Európa Társaság elnöke.
A „Mi a teendő?” ősrégi kérdésére adott válasz ugyanakkor már jóval bizonytalanabbul cseng: mintha az elvek megfogalmazásán túl már óvakodtak volna konkrét országok és régiók problémáit mélyrehatóbban megvizsgálni, s akár cselekvési tervre emlékeztető elképzeléseket papírra vetni. Miközben a stratégia erős emberi jogi nyelvezete rendkívül meggyőző, hiányzik a szövegből az a világos – és önkéntes – feladatvállalás, hogy Magyarország (ismét érdemes hangsúlyozni: a NATO és az EU tagállamaként) minden tőle telhető békés eszközzel támogatja a diktatórikus és fél-demokratikus államok polgárainak szabadság iránti igényeit.
Hangsúlyosabbá tehetné újszerűségét, és nagyobb érdeklődést is kelthetne a kormányzati dokumentum, ha egyetlen központi koncepció köré csoportosítaná a következő évek várható spontán fejleményeit és a politikai elit tudatos törekvéseit. E fókuszpont pedig az ország további európaizálódása lehetne. A fogalom egyszerre fejezi ki az unióban mindinkább magabiztosan viselkedő viszonylag új tagállam teljes beilleszkedését a szervezet életébe, a már emlegetett kitörést a régi bezárkózó, búsmagyar mentalitásból, az üzletemberek kapcsolathálójának több országra való kiterjedését és a társadalom mélységi átalakulását, nyugatosodását (az utazási szokások megváltozását, a nyelvtudás fokának emelkedését, a romák integrációjának nekilódulását). Az európaizálódás azt is jelenti, hogy a mai pártpolitikai témák helyét fokozatosan olyan kérdések veszik át, amelyek egyszerre európai és magyar ügyek: az állampolgárok lassan összekapcsolhatnák az itthoni problémákat az összeurópai szintű válaszkereséssel.
Mert, amint a stratégiai tervezetből kitűnik, az uniós külkapcsolatok hazánk külkapcsolatai is. Az európaizálódás ugyanígy érvényesül fordított irányban: számos területen az európai közös/egységes politizálás Magyarország számára komoly előnyökkel járhat. A most formálódó európai energiapolitika esetében például olyan fejlesztéseket érdemes támogatnunk, amelyek csökkenthetik az ország gáz- és olajellátásának egyoldalúságát. Vagyis a hatékonyabb megoldás érdekében magánalkuk keresése helyett európai szintre vihetjük fel politikai-gazdasági dilemmáinkat és kitörési javaslatainkat – ezt nevezik policy transfernek.
AMIKOR AZ EU NEM HALLGATOTT. Nem mellékesen így történhet ez a nemzeti-etnikai kisebbségek esetében is. Tévedés azt hinni, hogy diszkriminációs törekvésekkel szemben az EU mindig hallgat: emlékezzünk a csatlakozást megelőzően a státustörvénnyel kapcsolatos – az akkori magyar kormányzatnak különösebben nem tetsző – európai bizottsági és uniós szakértői szintű állásfoglalá-
sokra, vagy később a vajdasági incidenseket vizsgáló európai parlamenti tényfeltáró küldöttség munkájára! Újabban pedig maguknak a kisebbségi közösségeknek a képviselői hívhatják fel a figyelmet esetleges jogsértésekre, komoly terheket átvéve az anyaországtól.
Mindazonáltal ideje lenne azon is elgondolkoznunk, hogy Magyarország – saját szempontjainak becsatornázásán túl – mit kíván tenni az EU egészének sikere érdekében. Az európai gondolat nem áll ellentétben azzal, hogy messzebbről nézve Európa is egy régió, amelynek keretei gyakran szűkek a multinacionális tőke vagy éppen a tanulni vágyó fiatalok számára. Világpolitikai szempontból pedig a sok Európa nem egyenlő a kevesebb Amerikával.
Véleményleltár
A külkapcsolati stratégiáról – amely teljes terjedelmében a Külügyminisztérium honlapján (www. kum.hu) olvasható
– a Figyelőben eddig az alábbi írások jelentek meg:
■ Balázs Péter: Prioritásözön (2007/48. szám)
■ Szent-Iványi István: Hiányérzet (2007/49. szám)
A mostani belpolitikai polarizáció így is meglehetősen kétségessé teszi, hogy bármely hosszú távra előretekintő, nagy ívű kormányzati dokumentum minden egyes parlamenti párt támogatását megkaphatná. A rendszerváltás után a „külpolitikai konszenzus”, vagyis a hármas prioritás (euroatlanti integráció, jószomszédi kapcsolatok, a határokon túl élő magyarok támogatása) a mindennapokban inkább meghirdetett lózung maradt, mintsem, hogy valódi közös fellépést hozott volna. Gondoljunk csak a horvát fegyvereladási botrányra, a szomszéd országokkal kötött alapszerződéseket kísérő éles pengeváltásokra, az uniós népszavazás idején a csatlakozás motivációinak és céljainak eltérő megfogalmazására, a kettős állampolgárságról szóló referendumot övező elkeseredett küzdelemre, vagy éppen az Oroszországhoz fűződő viszony kapcsán kirobbant szóváltásokra!
Mindez nem tragédia. Plurális demokráciában az ország nemzetközi mozgásterét sokféleképpen ítélik meg a vitában részt vevő politikai szereplők. Még a háborús helyzet sem írja felül a véleménykülönbség szabadságának tiszteletét – lásd az Egyesült Államokban vagy Izraelben zajló polémiákat. Miért kellene akkor nekünk békeidőben mindenáron egyetértenünk? Amennyiben a „társadalmi vita” elindításával a közös többpárti parlamenti nyilatkozat lenne a kormányzat legfontosabb célja, akkor a dokumentum átfogalmazása elkerülhetetlennek látszik. Szürke és semmitmondó szövegre viszont nincs szükség. Sokkal hasznosabb lenne, ha a jelenlegi külügyi vezetés gondolkodásmódját tükröző, szakmailag megalapozott, a tudományos viták érvkészletét felhasználó, határozott elképzelések születnének meg a nyilvános párbeszéd nyomán. A kormányzat szemléletmódját aztán a nemzetközi kapcsolatok más tudományos iskoláinak hívei és ellenzéki külpolitikusok persze nyugodtan bírálhatnák.
Az európaizálódás koncepciója akár illuzórikusnak is tűnhet, hiszen a magyarok jelentős része még mindig nem élte át és dolgozta fel, hogy uniós polgárrá vált. Talán a karácsony előtti új határnyitás lökést adhat az európai identitás fejlődésének is. Viszont dinamikus fellépéssel, racionális és széles látókörű érveléssel, felkészült politikusokkal, diplomatákkal/szakértőkkel Magyarország már most örökre megszabadulhatna kisállami görcseitől és a nemzetközi politikai folyamatok aktív alakítójává válhatna.
Beteljesülhet az évszázados kívánság: Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz!
