Három évvel az uniós csatalakozás után, nyolcéves NATO-tagsággal a hátunk mögött és jó másfél évtizednyi távolságra a külpolitika közismert „hármas prioritásának” meghirdetésétől, megszületett a kormány új külpolitikai stratégiája. Ennek fő érdeme az a széles körű szakértői előkészítés, amely némi társadalmi hátteret próbált teremteni a kormányzati erőfeszítéshez. Maga a nyilvánosságra hozott dokumentum dicséretesen tömör, rendkívül körültekintő és szinte örökérvényű. Ráadásul mentes mindenféle szélsőségtől. Magyarországot – hál’ istennek – nem kísérti meg a vallási alapú politizálás, hagyományosan a hitbeli sokszínűség és a tolerancia hazája (Bocskai István szobra ott sorakozik Genfben a legnagyobb reformátorok emlékművén). A kormány stratégiája kerüli a nacionalizmus és torzszülött ivadéka, az irredentizmus avítt eszméit. Úgyszintén óvakodik a „Kárpát-medencei külpolitizálás” köldöknéző kisszerűségétől, a „középhatalmi” illúzióktól, és a környékünkön divatos „hídszerep” túlértékelésétől. A dokumentumban felsorolt célok és értékek általában vállalhatók, bármely európai nemzet díszére válnának.
BALÁZS PÉTER, a CEU professzora, volt uniós biztos
A nagy ívű stratégia készítői a földgolyót forgathatták maguk előtt, a folyamatok és feltételek leltára ugyanis alapvetően globális szemléletű. Magyarország nemzetközi beágyazottsága elsősorban atlantista alapú, Európa kis részlet a térképen. (Például Kanada – mint NATO-tag – néven neveztetik, de az EU jövőjét meghatározóan formáló Franciaország csak a német-francia együttműködés összefüggésében jelenik meg.) A tág térségből és az időtáv határtalan horizontjából következik az a prioritásözön, amely az olvasóban a legmélyebb benyomást hagyja. Szinte minden mondat sokat markol, hemzsegnek a feltételek, tényezők, kikötések. Ez persze a tömörséggel is összefügg, habár a rövid anyagban jócskán akad ismétlés.
A stratégia érezhető túlterheltségét könnyű lenne a kormányzati stílussal magyarázni: a hivataltól ne várjunk se költeményt, se esszét, megszokott nyelvezetén ilyen megnyilatkozásra képes. Ám a mondanivaló tálalása mögött mélyebb okok is felsejlenek. Először is, a stratégia alapvetően deklaratív jellegű: kijelenti, mi a helyzet és mi következik belőle. Általában sok a követelmény, kevés a cselekvés. Például az EU helyzetéről szóló rész első, rövid bekezdésében hétszer fordul elő a „kell” szó. Az érettebb elemzés helyett inkább kamaszos követelőzéssel találkozunk, milyennek „kell” lenniük a folyamatoknak, külső körülményeknek. A serdülő lelkesedést tükrözi az alternatívák nélküli, rózsaszín jövőkép: „Magyarország 2020-ra Európa legdinamikusabban növekvő…országai közé akar tartozni…” vagy „Magyarország egyszerre játszhat érdemi szerepet a Duna mentén, a Kárpát-medencében és a Balkánon…” Úgy legyen!
TÉRSÉGI CSAPDA. Új külpolitikai stratégiát valójában az EU- és NATO-csatlakozás küszöbére érve, 1998-ban kellett volna készíteni, a feladat azóta húzódik-halasztódik. Most végre megvolna, de ha már eddig vártunk vele, azt is beleírhatnánk, amit az „euro-atlanti” csatlakozásból tanultunk. Nem a diplomáciai közhellyé kopott ajánlatunkról van szó, mely szerint az utánunk jövőknek „szívesen átadjuk az átalakulás tapasztalatait”. A valóságban ugyanis nem sok sikerrel dicsekedhetünk. Csekély vigasz, hogy más rendszert váltott, új EU- és NATO-tagország is beleesett a csapdába: a szokásos kiábrándultságon túl (ami Ausztriában vagy Finnországban is bekövetkezett az EU-csatlakozást követően) nálunk elsilányult a politikai élet, periferizálódik a gazdaság (ez nem mond ellent a növekedési ütem különbözőségének), tévelyeg a külpolitika.
Az okok a másfél évtizedes erőltetett ütemű európai felzárkózás, a külső megrendelők (EU, IMF, OECD) által diktált feladatok és prioritáscserék (sürgetett privatizáció, dereguláció, liberalizáció), valamint az EU- és NATO-tagság elérése és újabb célok hiánya körül keresendők. Ebben az állapotban élesebben jelentkeznek a gyökértelen demokrácia gyengeségei. A pluralista politikai berendezkedés kellékei mindenütt megvolnának, de nemigen használják azokat. Vezető ellenzékiek a parlamenti párbaj helyett köztereken, templomokban és stadionokban szónokolnak – a saját híveiknek. Nagyot botlott kormányzati politikusok makacsul a helyükön maradnak. Terjed a populizmus, nacionalista kísértetek újraélesztése is divatba jött. Regionális jelenségről van szó, amely Varsótól Szófiáig felismerhető. Magyarország immár nem különbözik tőlük, sőt keleti szomszédaitól is egyre kevésbé, ami a köztéri politikai sátorozást vagy a színes kendőkkel jelölt mozgalmakat illeti.
Az új magyar külpolitikai stratégia szép vonása, hogy megpróbál elemelkedni a közvetlen érdekek tapadós talajáról és az értékelvű politizálás szintjén szárnyat bontani. Értékek követése a külpolitikában általában azt jelenti, hogy a saját érdekeken túl jut idő és figyelem mások, szélesebb közösségek problémáinak megoldására is. Ez már valóban „felnőtt”, szuverén tudatú nemzetekre jellemző, például Észak-Európában. Jó volna elemezni, miben maradunk el ettől a szinttől. Ismét csak regionális tünet a régvolt magyar, szlovák, litván szuverenitás (ha egyáltalán…) emlékének és gyakorlatának hiánya. Márpedig az értékelvű politizálás a szuverenitásból fakad, alatta a behódolás vagy az ellenállás kultúrája – a „kuruc, illetve labanc” magatartás – fejlődik és rögzül. Aki ebből a szorító örökségből nem képes kinőni, az az Európai Unióban sem találja meg a saját hangját, és nem válik belőle valódi „politikaformáló” játékos, mások megbízható és egyenrangú szövetségese (legfeljebb az integráció kerékkötője, mint a legutóbbi lengyel kormány esetében). Demokratikus hazai közélet és szuverén nemzeti öntudat nélkül a legjobb diplomácia sem lesz hiteles és hatékony.
Ami a súlyosabb gondokat illeti, a külpolitikai stratégia udvariasan hallgat, vagy finom diplomáciai csomagolásban inkább „feladatokat” jelez a következő évekre. Márpedig megoldandó probléma akad bőven az Európai Unióban is, amiről nyíltan kellene szólni. A kibővült szervezet keleti végein például soha nem látott fejlettségi szakadék tátong, amelyet az EU kohéziós politikájának adott eszközeivel képtelenség kezelni. A tagállami, „nemzeti” érdekek az elmúlt években fokozatosan rátelepedtek a közös, uniós célokra. Mindenki külön vezet adok-kapok számlákat, holott az integráció számos – például a közös gazdálkodási térségből, a közlekedési és energiahálózatokból adódó – előnye nem bontható vissza külön-külön Finnország vagy Szlovénia hasznára. Ezt a hamis hangot az új tagországok is hamar elsajátították.
Az is említésre méltó lenne, hogy az államok hatalma hanyatlik, ugyanakkor az EU hangsúlyosan államokból építkezik, a kormányokat (és az általuk jelölt személyeket) juttatja kivételesen erős döntési pozícióba minden más szereplővel – köztük a saját parlamentjeikkel – szemben. Ezáltal önmagát gyengíti, mert a rövid távú részérdekeknek nyit teret. Például alulról fölfelé építkezve, sok „kis” külpolitika összekapcsolásából soha nem lesz közös, uniós külpolitika. Hatékony külső aktivitást csak közös érdekből, egységes identitásból és egyetlen akaratból lehet elindítani. Németország se sokra menne, ha a bajor, szász, mecklenburgi érdekek mozaikjából próbálna külpolitikát kihozni.
KINEK SZÓL? Végezetül az a kérdés is felmerül, hogy kinek szól a külpolitikai stratégia. Kormányzati dokumentumról lévén szó, a címzett az Országgyűlés lehet és annak pártjai, köztük az ellenzék. Felhívás párbeszédre? Jó lenne. A külpolitikai téma természetszerűleg érdekli a külföldet, a partnereket. A budapesti nagykövetségek minden bizonnyal már a megjelenés napján elkészítették gyorsértékeléseiket, azóta pedig ízekre szedték a stratégiát, próbálnak a „sorok között olvasni”, a ki nem mondott magyar szándékokat kitudni. Ezeket a célokat a dokumentum jellege, felépítése, stílusa nagyrészt kielégíti. Nem szól viszont a hazai választópolgárhoz. A nyilvánosságra hozatal demokratikus lépés, de ettől még az átlagemberhez nem került közelebb a „körmönfont” külpolitika.
A korábbi „hármas prioritás” nagy távolságban lebegett ugyan a diplomáciai végrehajtás szintjétől, viszont közérthető volt és jól orientált. A kormányzat új külpolitikai stratégiájának prioritásözöne ezt a funkciót nem tölti be. Ahhoz pedig, hogy ne csak politikusok és diplomaták találják élvezetes olvasmánynak, egyszerűbb szerkezet, szókimondóbb helyzetelemzés és alternatív megoldások felvázolása kellene.
