Maradékelv

Barlangok, kiszáradt folyómedrek, holtágak és rádiófrekvencia-sávok is szerepelnek majd a várhatóan 2008-ban elkészülő nemzeti vagyonkataszterben. Az aktuális kormányzaton egy évtizede kéri számon a leltárt az Állami Számvevőszék (ÁSZ). Mégis, amikor a jelenlegi kabinet az idén rászánta magát, januártól szeptember közepéig tartott, amíg – második nekifutásra – sikerült átvinni a törvényt a parlamenten. Az ellenzék és a civil társadalom egy része – például az Élőlánc Magyarországért – szerint a további privatizációs elképzeléseket tartalmazó lista, valamint az állami vagyon kezelésének új szerkezete lehetőséget teremt „Magyarország kisemmizésére”. Ezt hangoztatva szélsőséges tüntetők megdobálták, megrugdosták a törvény végszavazásáról távozó kormánypárti képviselők autóit.

Miközben ma is könnyű indulatokat kelteni a regionális vízközmű-szolgáltatók, a Magyar Villamos Művek, a Magyar Posta vagy a Szerencsejáték Zrt. tervezett részleges, vagy teljes privatizálása ellen, a nyilvánosság előtt folytatott vitákban teljesen a háttérbe szorul, hogy a megmaradt közvagyonból – tisztán gazdasági szempontok alapján – mit lenne érdemes tartósan állami kézben tartani.

Igaz, a helyzetértékelést megnehezíti – s ez jellemző az elmúlt húsz év magánosítási folyamatára -, hogy azt sem tudni, pontosan hány társaságban érdekelt ma a magyar állam. Erre vonatkozóan ugyanis lapunknak egyetlen állami szervezetnél sem tudtak teljes és részletes listával szolgálni. A különböző nyilvántartások nem egyeznek. Vannak cégek, amelyek az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Zrt. nyilvántartásában még tartós állami tulajdonban tartandó társaságként szerepelnek, azokat a vagyontörvény melléklete azonban nem is említi. Ugyanígy nem találtuk egyik lajstromban sem azokat a vízközmű-szolgáltató társaságokat, amelyek eladásának az ellenzék félelme szerint zöld utat nyit a vagyontörvény.

KÉSZÜL A LELTÁR. Amint azt az év végével megszűnő privatizációs ügynökségnél megtudtuk, mindennek részben az a magyarázata, hogy a szóban forgó jogszabály végrehajtási rendelete hatályon kívül helyezte a privatizációs törvényt, így azok az állami társaságok – mint például a Szerencsejáték Zrt., vagy a Tokaj Kereskedőház Zrt. -, amelyek nem szerepelnek a vagyontörvénybe foglalt listában, privatizálhatók. A vagyontörvény alapján a most szerveződő és 2008 januárjától működő Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek (MNV) kell elkészítenie az átfogó, valós leltárt. A főbb tételek persze azért ismertek, s ennek alapján azon is el lehet gondolkodni, hogy az egyes esetekben mi szól a további privatizáció mellett és ellen (lásd a táblázatokat).

Nemcsak tételes nyilvántartása, de a törvényhozás által felügyelt vagyonstratégiája sem volt az elmúlt húsz évben Magyarországnak, márpedig ez meglehetősen nagy mozgásteret engedett az aktuális kormányoknak az állami vagyon lebontását illetően. Nem készült üzleti terv az egyes vagyonelemek, ágazatok magánkézbe adására vonatkozóan, ami alapján például ki lehetett volna választani a legideálisabb világpiaci pillanatot az értékesítésre.

Így a hazai privatizáció húsz éves folyamatának egyes fejezeteit (lásd a 22-23. oldalon) más szempontok határozták meg. Még tartott az államszocializmus, amikor – a társasági törvény megjelenését követően – az állami cégek vezetői „leányvállalatosították” a társaságok prosperáló tevékenységeit, majd 1987 és 1989 között lépésről lépésre magánosították azokat. Akkori értéken 100 milliárd körüli vagyonról van szó. Mindez lényegében parlamenti, állami ellenőrzés nélkül történt. A rendszerváltás időpontjára, tucatnyi korábban eredményes állami vállalatot ürítettek így ki; eladhatatlan ipari ingatlanok, veszteséges üzemek maradtak hátra.

A privatizációs folyamat második fázisa az állami cégek tömeges eladása volt. Itt egyetlen szempont dominált: gazdaságilag meg kellett alapozni a rendszerváltást. Az eladósodottság és a költségvetési hiány mellett bizonyos politikai célok is a siettették a magánosítást. „Lehetett volna várni, és pontosabban időzíteni, de a politikai elit, főleg az Antall-kormány úgy ítélte meg, hogy minél előbb le kell bontani az állami vagyont” – magyarázza az akkori sietséget Báger Gusztáv, az ÁSZ Fejlesztési és Módszertani Intézetének főigazgatója. Szerinte ezzel igyekeztek elejét venni az államszocialista „restaurációnak”.

Ilyen körülmények között véletlenszerűen, maradékelven alakult ki az az állami portfólió, amely 2008-tól a vagyontörvény hatálya alá fog tartozni. Bár a kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy a Kádár-rendszerben felhalmozott hatalmas adósságállomány miatt a kilencvenes évek elején nem is nagyon jöhetett szóba más privatizációs technika.

GYENGE ÁLLAM. Az elmúlt húsz év magyarországi magánosításának talán legvitatottabb lépése az 1995-1996-os energetikai privatizáció volt. A szocialisták az idén elfogadott „lex Mol” tanúsága szerint például ma már úgy gondolkoznak, hogy stratégiai cégekben nem kívánatos a részben, vagy egészben állami érdekeltségű, külföldi társaságok tulajdonszerzése. Ehhez képest a Horn-kormány idején az áram- és gázszolgáltató társaságok privatizációjakor olyan német és francia befektetőkkel kötöttek üzletet, amelyek részben, vagy teljesen állami ellenőrzés alatt álltak. Akkoriban azonban az államháztartást csak a privatizációs bevételekkel lehetett egyensúlyban tartani; nem volt sem igény, sem lehetőség az üzleti mérlegelésre.

„A döntéseket az állam végtelen gyengesége és foglyul ejtettsége határozta meg” – emlékeztet Csaba László egyetemi tanár. Ez amúgy nemcsak a Horn-kormányra volt jellemző: találkoztunk olyan volt vagyonügynökségi vezetővel, aki elmesélte: amikor 1993-ban a miniszterelnöki hivatalból „átszóltak” a Pozsonyi utcai irodaházba, hogy szükség volna gyorsan 100 milliárdra, eladták a hazai növényolajipart…

Az átgondolatlan magánosítás nyomán olyan eszköz- és munkaerő igényes ágazatok (például a tömegközlekedés) maradtak állami tulajdonban, amelyek – részben a központi árszabályozás miatt – veszteségesek. Közben egész iparágak tűntek el, például a bányagép-, vagy hajógyártás, mert hiába rendelkeztek nemzetközi szinten is elismert műszaki know-how-val, az kevésbé volt kelendő, a külföldi befektetők inkább piacot igyekeztek vásárolni saját termelőiknek. E befektetők többségükben nem törekednek a beágyazódásra. „A magyar export meghatározó részét a multik belső, vállalatcsoporton belüli szállításai adják” – érvel Tolnay Lajos, az egyik legjelentősebb magyar magántulajdonú társaság, a Magyar Alumínium (Mal) Zrt. többségi tulajdonosa és elnöke.

Vitatható hatása van annak is, hogy a privatizációt nem kísérte a hazai tőkésosztály megerősödése. A magyar magánkézben lévő nagyvállalatok az összes aktív munkavállalónak mindössze 8 százalékát foglalkoztatják, és a hasonló méretű társaságok összes árbevételének csupán 5 százalékát adják. A különböző elemzések szerint csak a bevételek szempontjából értékelhető egzakt módon az itthoni magánosítás folyamata. E tekintetben viszont pozitív a mérleg, hiszen a privatizációs bevételek a kilencvenes években hozzájárultak az adósságállomány csökkentéséhez, később pedig a költségvetés egyensúlyának helyreállításához. S a kétségtelen pozitívumok közé tartozik a nyugati vállalati kultúra meghonosítása is.

„Számos privatizációs tranzakció végső soron nullszaldós, vagy veszteséges volt az állam számára” – árnyalja a képet Báger Gusztáv. Úgy becsüli, hogy az 1990-ben 10-11 ezer milliárdosra tehető állami vagyonnak, a tömeges privatizáció időszakában úgy 15-20 százaléka „tűnt el”. A rendszerváltó kormányok 150-200 milliárd forintnyi vagyonnal nem tudnak elszámolni, ennek az ÁSZ sem bukkant a nyomára. Báger szerint ez volt a társadalmi, gazdasági átalakulás ára az állami vagyon oldalán, afféle „háborús veszteség”, ami ráadásul még a fejlett országokban végbement privatizációt figyelembe véve is átlagosnak mondható.

Magyarországon viszont az átlagosnál kisebb volt a tőzsdei magánosítás részaránya, ami átláthatóbbá tehette volna az egész folyamatot, így annak a társadalmi támogatottsága is nagyobb lett volna. Ráadásul a tőzsdei privatizációs tranzakciók mindegyike egy-egy sikertörténet, elég a Mol, vagy a Matáv esetére gondolni. „Nagyon hiányolom, hogy miért nem került sor több tőzsdei bevezetéssel járó tranzakcióra, amelyek a privatizációs célokat jobban szolgálták volna” – mondta korábban ezzel kapcsolatban a Figyelőnek Jaksity György volt tőzsdeelnök, a ConCorde Értékpapír Zrt. alapító-vezetője.

NINCS VAGYONSTRATÉGIA. A privatizációs problémakör legsúlyosabb tényezője, hogy ennyi évvel a rendszerváltás után sincs esélye konszenzusos nemzeti vagyonstratégiának. Ez rányomta bélyegét a magánosítási folyamatra; így alakulhatott ki az a furcsa helyzet, hogy a korábbi állami monopóliumok ma multinacionális cégek monopóliumaiként működnek tovább. „A magyar kormányoknak óriási a függősége, kiszolgáltatottsága ezekkel a nagy erejű befektetői csoportokkal szemben” – értékeli a helyzetet a Mal elnöke. Tolnay Lajos hozzáteszi: szerinte ezeknek a csoportoknak ma lényegesen nagyobb a befolyása a magyar gazdaságban, mint egy szuverén államban egyébként kellene, hogy legyen.

E gondolatmenet szolgál alapjául annak az álláspontnak, amely szerint a még állami kézben lévő, stratégiai jelentőségű cégeket – MVM, MÁV, Magyar Posta, Szerencsejáték Zrt. – részben sem kellene magánosítani. Működésük eredményessége egyébként is alapvetően a szabályozási környezettől függ. Sőt, a nemzeti vagyonstratégiát ki kellene terjeszteni az önkormányzati vagyonra is, például a vízközmű cégekre, amelyek közül többet már értékesítettek a helyhatóságok, hogy szorult anyagi helyzetükben lélegzetvételhez jussanak. Egyszerűen a rossz állami mintát követték, s félő, hogy ennek a folyamatnak még koránt sincs vége.

Nincs egyébként rá elfogadható magyarázat, miért kellett majdnem két évtizedet várni az állami vagyon lajstromba vételére. Pichler Ferenc, a Pénzügyminisztérium kabinetfőnöke lapunk érdeklődésére mindössze csak annyit mondott: „Már Draskovics Tibor is előirányozta ezt a feladatot.”

A magyar privatizáció még tartogathat meglepetéseket. Talány például, lesz-e olyan befektető, aki kész mondjuk a Magyar Villamos Művek vagy a Magyar Posta 24 százalékos részvénycsomagjáért fizetni, menedzsment jogok nélkül. Ha viszont beleszólást kap a cég irányításába, akkor felesleges a 25 százalék alatti tulajdonosi korlát meghatározása. Ekkora részesedések megszerzésében tehát szakértők szerint legfeljebb az adott állami vállalat menedzsmentje lehet érdekelt. Ez viszont alighanem újabb politikai vitákat robbanthat ki az állami vagyon maradéka körül.