Oly távol, s oly közel

Meglepetés érheti még a legelszántabb utazót is, ha nem kellő felkészültséggel érkezik Indiába. Közlekedni szinte lehetetlen, a rend meglehetősen viszonylagos, s hatalmas a szegénység. Miért hoznak létre mégis hatalmas vállalatokat itt a világ vezető cégei? A kérdés nem válaszolható meg egy vállrándítás kíséretében azzal, hogy itt sokkal olcsóbb a munkaerő. Ha ilyen egyszerű lenne, az amerikai Cisco nem épített volna pont itt a globalizációt fókuszba helyező K+F központot és oktatási intézményt potom 1,1 milliárd dollárért, s nem pont itt mutatták volna be, miként lehet 3D konferenciával részt venni egy megbeszélésen 12 időzónával távolabbról, drága és megerőltető utazás nélkül.

A hatalmas ország déli részén, a turisták által kedvelt óceánparttól távolabb fekszik Bangalore, ahogy a gazdasági szakemberek mondják: a helyi Szilícium-völgy. Ennél találóbb és egyben félrevezetőbb megfogalmazást el sem lehet képzelni Karnataka állam fővárosára, mindenesetre tény: a Boeing 747-esek általában teltházzal landolnak az egyébként mindössze két beszállókapuval rendelkező „nemzetközi” repülőtéren. Már az itteni utcakép sejteti, hogy itt nem hagyományos értelemben vett iparvárosra kell felkészülnünk, ám ahogy elhagyjuk a repteret és rátérünk a háromsávos körgyűrűre, amely épp csak ki van világítva, az ember már biztos benne: itt minden pillanatban újat lát majd.

„A térképről látható, hogy Bangalore-ból legfeljebb öt órai repüléssel elérhetőek azon fejlődő országok, melyek a világ népességének 67 százalékát adják. Ráadásul a város mintegy 12 órányi időeltolódásra van a Cisco San Joséban található központjától, tehát épp ideális egy technikai támogatást nyújtó központ létrehozására is” – hoz két érvet Wim Elfrink, az IT óriás globalizációért felelős igazgatója.

Bangalore-ban egyre több az üvegből készült irodaház, következésképpen a munkába rohanó ember is. Az utak viszont nem nőttek ilyen mértékben, ezért két-három kilométernyi út megtétele akár másfél órába is beletelhet. A buszokról lógnak az emberek, a merészebbek pedig, járda hiányában a háromsávos út szélén gyalogosan próbálnak közlekedni.

Ha valahol, itt tehát bizonyosan értékelik a Cisco Telepresence nevű fejlesztését – még ha megvásárolni nem is tudják. A megoldás nem más, mint egy iroda, amelyben az asztal egyik felét plazmatévékből és kamerákból építették fel (lásd a lenti képet). A tárgyalóban ülők így videokonferenciázhatnak a tőlük több időzónára – vagy épp a város másik végében – tartózkodó kollégáikkal, megspórolva a fárasztó utazást. Ehhez más nem kell, csak pár ezer dolláros beruházás és persze sávszélesség.

Igaz, még a helyi multinál dolgozóknak is tátva maradt a szája a Telepresence továbbfejlesztett változatát látva. John Chambers, a Cisco főguruja a Globalisation Centre East megnyitóünnepségén azt mondta: „Hívjuk fel vállalatunk alelnökét San Joséban!”, majd az alelnök úr egyszerűen „ott termett” a színpadon. Hosszú másodpercek kellettek ahhoz, amíg a világ minden részéről jelenlévő üzleti vezetők ráeszméltek, hogy az alelnök nem a függöny mögül bújt elő, hanem egy speciális vetítővel a háromdimenziós képét varázsolták a színpadra a videokonferencia résztvevői számára. A hitetlenek meggyőzésére, a 3D hatás demonstrálására, az alelnök eldobott egy kosárlabdát, amely hipp hopp eltűnt a levegőből, amint kiért a kamera látómezejéből. Az itt debütált szolgáltatásról egyelőre csak annyit árultak el, hogy a holografikus elvhez hasonló módszerrel vetítenek, amelyhez nem kell színpadnyi terület és őrült sávszélesség sem, csak megfelelő hardver és kamerák.

„Ezzel a módszerrel időt, pénzt és fárasztó utazásokat lehet megspórolni az üzleti életben és a kutatás-fejlesztésben részt vevő szakemberek tízezreinek, akik ezentúl több időt tölthetnek a családjukkal, vagy éppen az otthoni munkájukkal” – mondta John Chambers, aki azt is bejelentette, hogy cége további 100 millió dollárral növeli kockázatitőke-befektetéseit Indiában annak érdekében, hogy elősegítse a nagy lehetőségekkel kecsegtető helyi cégek fejlődését. E társaságok innovációi persze nyilván az említett Globalisation Centre East Campusra futnak majd be.

Az 1200 fős campus többek között fitneszközpontot, krikettpályát, nemzetközi konyhát kínáló éttermet, valamint szabadtéri színházat és könyvtárat is magában foglal. A további 2 ezer alkalmazottat befogadó második fázist várhatóan 2009 októberében adják át. „Célunk, hogy öt éven belül a legnagyobb tehetségek 20 százalékát ezen a campuson képezzük ki a legújabb technológiákra.” – fogalmazott újságírói kérdésre Chambers.

A recept különben nem túlságosan bonyolult: Indiában adott az olcsó, de képzett munkaerő, erre rábízhatók azok a munkák is, amelyeket a fejlett országokban már nem szívesen végeznek el, s ha mégis, akkor nagyon drágán. Ilyen például a technikai támogatás és a manuális, azaz kreativitást alig igénylő programozás. Ez jó a helyi gazdaságnak és jó a fejlett országok cégeinek. Ám mint az eseményen jelen lévő Abdul Kalam professzor, India előző elnöke fogalmazott, nem állhatnak meg ennél a szemléletnél. Ekkora gazdasági fejlődés mellett a régióban élő 200 millió ember óriási vásárlóerőt fog képviselni, a térség tehát még nagyobb aranybánya lesz a fejlett országok cégeinek. Ha az állam a megnövekedett bevételeiből megfelelő szintű oktatást garantál, akkor – az idén nyáron leköszönt államfő reményei szerint – Indiában fogják kifejleszteni mindazt, amit a térség speciális igényei követelnek, de akár azokat a szolgáltatásokat is, amelyeket a világ bármely részén eladnak majd.

E vélekedését alátámasztja, hogy gazdasági szakértők szerint csak az indiai kiskereskedelmi piac mértéke pár éven belül 250 milliárd dolláros lehet, ráadásul alap-infrastruktúrájuk szinte teljesen szűz, így például ideális terep lehet a Wi-Max nagysebességű, nagy hatótávolságú vezeték nélküli internetelérés tesztelésére és fejlesztésére. Van tehát annak is előnye, ha valahol gyér az infrastruktúra. Képzeljük csak el, míg mi magyarok a Wi-Fivel küszködünk, addig India lehet az első ország, amelyet a fejlettebb Wi-Maxszal fednek le. A kérdés csak az, hogy a hetente több áramszünetet átvészelő, útszéli putrikban és a falvakban napi 1 dollárnál kevesebből élő 300 millió emberen mindez mennyire segít majd.