Minden jel afelé mutat, hogy a műtárgypiac szárnyalása az idén sem áll meg, az őszi aukciók eredményei azt tükrözik, hogy az árak további meredek emelkedése tartós folyamat. Másfelől nézve úgy tűnik, hogy a társadalom egy szűk szelete már egy ideje nem bízik a hektikus, erős inflációs présbe szorított forintban, pénzének egy részét tartós befektetésekbe forgatja, és erre a jól megválasztott műtárgy az egyik legstabilabb eszköz.
Ez az egyik ok, amiért továbbra sem lankad a kereslet a klasszikus magyar festészet tárgyai iránt, a vevők szinte mindent megvesznek, amiről kicsit is elhiszik, hogy kvalitásos.
Szép, nagy számok
Az október 16-ai Kieselbach-aukción Vajda Lajos 1935-ben festett „Szentendrei ingatlanáért” a kalapács koppanását követően 19 millió forintot, Rippl-Rónai mester Piacsek bácsi újságot olvas című képéért több mint 31 millió forintot, Scheibert Hugó Cirkusz című képéért 24 millió forintot fizettek ki a vevők. A keddi aukció egyik legsikeresebb képe Patkó Károly 1929-es Olasz halászok című alkotása, itt az ár 38,4 millió forint volt.
A felkínált 218 tételen belül érdekes árakat mutattak a kortársak, bár ezt a jelzőt a leütött tételek esetében nemigen lehet használni, a nevek klasszikussá vált szerzőket takarnak. A Kieselbach festményárverésein – a galéria kalkulációi szerint – az eladások tíz-tizenöt százalékát már eddig is az 1945 utáni művek alkották.
Az ebben az időszakban keletkezett magyar festmények ára markánsan, már-már irreálisan emelkedett. Bálint Endre Variációk a groteszk temetésre című 1975-ben festett képe jutalékkal együtt meghaladta a 33 millió forintot. Gedő Ilka Nagy fatörzse jutalékkal együtt 12 milliót ért meg valakinek. Ország Lili virágainak a leütési ára 3,6 millió forint volt, míg Anna Margit Bohócai 3,3 millió forintnál hajoltak meg a publikum előtt.
A keddi kínálatban egy szerző nevezhető valóban kortárs művésznek, a sokat próbált Wahorn András. Az ő két, darabonként negyvenezer forintért felkínált munkája mindösszesen 210 ezer forintig tudott emelkedni, ami elnézegetve a képeket még akár szép teljesítménynek is mondható.
Nagyágyúk
A Kongresszusi Központban Virág Judit 207 festményt, rajzot, kerámiát ajánlott fel a vevőknek. Az alacsonyabb árfekvésű alkotások kiemelkedően szerepeltek: Bene Géza Csónakház című rajza 260 ezer forintért kelt el, Ámos Imre 1940-es Aligai kert című munkája 160-ról 360 ezerre kúszott fel, Aba-Novák Vilmos 1921-ben rajzolt női aktja 460 ezer forintért cserélt gazdát. Fehér László 1974-ben készült nádasos önarcképe kikiáltási áron 800 ezer forintért kelt el, míg Deim Pál grafikája szintén kikiáltási áron 300 ezer forinton talált vevőt.
A nagyágyúk hozták az árakat: Aba-Novák Vilmos 1935-ben festett Vihar című alkotása 16 milliót ért meg, Patkó Károly tájképe 4,2 millió forinton kezdte a versenyt és 11 millió forintnál állt meg. Rippl-Rónai 1914-es női arcképe 12 millióról 50 millió forintra emelkedett. Vaszary János Tengerparton című alkotása öt millióval emelte a tétet, 12 millió forintról indult és így 17 millión, Egry József remekműve pedig 19 millió forinton állapodott meg. A „kortárs” Országh Lili Triptichon című alkotása 280 ezer forintról 700 ezerig, Anna Margit Éneklő Mirandolinája az indulási 550 ezerről 2,8 millióig, míg szintén Anna Margit Máriácska című alkotása 4,2 millióra erősített.
Mindkét aukció tanulsága, hogy a valóban kortársnak mondott művek ideje még várat magára: sem a kínálatban, sem a publikus árakban nem tapintható ki a jelenlétük. A klasszikus, kipróbált, értékálló szerzőkért pedig nagyjából bármit hajlandó a piac megadni. Látva az aukciós árakat és a tendenciákat, úgy tűnik, hogy a magyar műkereskedelem ideje még csak most kezdődik. Bár az is igaz, hogy az aukciós árak kirakatiak, a kínálat és a kereslet a galériákban és a portfolióépítő baráti-tanácsadói beszélgetéseknél közelebb állnak a valósághoz.
