Átvitt értelemben se jár jobban a keszeg, ahogy a szótár írja: „Feltűnően sovány, rendszerint ügyetlen mozgású, félszeg, vézna ember, főleg férfi.” Nahát! Ez utóbbi kitételért nem csak férfiönérzetem tiltakozik, hanem a mai valóság is ellentmond. Én még férfiban olyan keszeget nem láttam, mint a mai manökenek. Olyan csontkollekciók trampliznak végig egy mai divatbemutató dobogóján, hogy nem csupán őrmesteri járásukat nem értem, hanem azt sem, hogyan tudnak még egyáltalán járni ilyen leromlott állapotban. A divatdiktátorokat, akik ezt a férfitaszító ideált az éhenhalásig forszírozzák, a női szépség tönkretételéért száműzni kellene egy lakatlan, sivár szigetre, éhezzenek ők, a manökenek pedig legyenek újra szépek, egészséges női idomokkal megáldva.
De térjünk vissza a keszeghez. Még a népdalban is rosszul jár: „Hej, halászok, halászok / Mit fogott a hálótok? / Nem fogott az egyebet, / Vörös szárnyú keszeget.” Az egész nótából árad a keszeg lebecsülése: pocsék fogásunk volt, emberek, nem fogtunk egyebet, csak egy csomó vicik-vacak keszeget. Ez a nóta lényege.
Én a keszeg rágalmazásával alapvetően nem értek egyet. Térjünk észhez, emberek! Ez egy felséges hal! Már az is jelent valamit, hogy a pontyfélékhez tartozik, amit eddig nem is tudtam. Csupán azért fitymálni, mert ez a pontyféle úgy néz ki, mint egy mai manöken? Jó, nőnek nevezhető nőben, mint mondtam, én sem szeretem a keszeget. De keszegben nem szeretni a keszeget? Ez gasztronómiai analfabetizmus. Mivelhogy rendkívül ízletes hal. Nem tudok főzni (csak élvező vagyok, azaz dilettante, mondja az olasz), de tudtommal halászlé-mester-szakácsok keszeget is dobnak a lébe, íze miatt, más kérdés, hogy aztán kiszedik belőle rengeteg szálkája miatt. De csak főve ehetetlen a szálkabajnok. Van mód megoldani ezt is, és teljes odaadással élvezni, amit a halaknak e szerény királykisasszonya kínál nekünk.
Mi a mód? Paprikás lisztben jól meghengergetni, és olyan pirosra és ropogósra sütni, amennyire csak lehet. Ebben az állapotában éles farka és szárnyai úgy átsülnek, hogy finom csemegeként elropogtathatók, és ha a gerincét szépen kioperáljuk, pompás húsával a szálkák is, melyektől főzötten valószínűleg megfulladnánk, remekül elropogtathatók.
Az általános fitymálás közepette az a helyzet, hogy előkelősködő konyhaművészetünkből a keszeg nevű delikát csemege szinte teljesen hiányzik. Emlékeim vannak csak nagy keszeglakomákról, meg egy üdítően friss élményem. Emlékeim Szigligethez, illetve Badacsonyhoz fűződnek. Az Alkotóházban csodálatos kompánia jött össze 1957-től éveken át. Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mészöly Miklós és Polcz Alaine, nem is sorolom, valóságos Pantheon. Őszidőben, szüret idején, néha átruccantunk Badacsonyba. Sok remek pinceszerre, egyik rokonomnál, vagy Tatay Sándornál (nagyszerű, méltatlanul elfelejtett író), meg a gyönyörű, ódon Szegedi Róza-ház tulajdonosánál, az egyetlen hiteles Kéknyelű-termelőnél. Nagy bor, ritka bor. És a badacsonyi borsátrak között sütögették a vörösszárnyú keszeget. Lacikonyha fapadjain ülve faltuk-ropogtattuk a nagyszerű csemegét.
Aztán mindenki meghalt. A keszeg is. Én maradtam itt egyedül. Mígnem néhány hete beültünk párommal a balatonfüredi Terasz étterem barátságos őszi kertjébe, és az étlapon, láss csodát, ott a keszeg! Végre egy sznobizmustól mentes vendéglő! „Paprikás lisztbe hengergetve, jó pirosra sütve?” – kérdeztem a pincértől. Bólintott, megrendeltük. Olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Keszeganyám, bocsáss meg fitymálóidnak, mert nem tudják, mit beszélnek!
