Feltettem a kérdést a közelmúltban egy rövid interjú során, miért ne lehetne meghívni – néhány hónapra – „virtuális miniszterelnöknek”, vagy legalábbis fő-fő nem-titkos-tanácsadónak, mondjuk Bill Clintont, vagy Helmut Kohlt, Margaret Thatchert, Felipe Gonzalezt, Wolfgang Schüsselt, esetleg valaki mást, a nagyok közül Írországból, Finnországból, Dániából (vagy akár, urambocsá!, Szlovákiából). A felsoroltak mind kimagasló szerepet játszottak abban, hogy országuk pályája látványosan fellendült.
Hankiss ElemérFotó: Szigeti Tamás
Mondják el, hogy ők hogyan próbálnák kivezetni az országot a jelenlegi kritikus helyzetből, s hogyan állítanák sikeres fejlődési pályára. Rendkívül tanulságos volna megtanulni egy-két hét vagy hónap alatt (amiről csak a szaksajtóban olvastunk jobb-rosszabb elemzéseket), hogyan működik a mindennapi valóságban mondjuk az amerikai elnök és a Kongresszus kényes egyensúlya, a dán „negyedik út”, a szlovén neo-szociáldemokrácia, az osztrák korporatív demokrácia, a neoliberalizmus észt vagy szlovák változata, miként zajlott le a finn társadalmi reform, és így tovább. Melléjük ültetném az ország vezető politikusait, hadd figyeljenek, tanuljanak. Hátha ebben a figyelésben és tanulásban még egymással is szóba állnának, és elkezdenének együtt gondolkodni az ország sorsának jobbra fordításán.
„Agyalágyult ötlet”, „badarság”, „rossz vicc”, horkant föl jobbról is, balról is egy-egy politikus, újságíró, de még egyik-másik egyébként tehetséges humorista is.
KÉPTELEN ÖTLET? Vicc? Igen is, meg nem is. Jacques Derrida, a híres francia filozófus írja valahol, hogy van „komoly beszéd” és „nem-komoly beszéd”. Az előbbi egy idő után megmerevedhet, rátelepedhet az agyakra és társadalmakra, megfojthatja az új gondolatokat, lehetetlenné teheti a változást. A nem-komoly beszéd viszont a tréfa, a vicc feltörheti ezt a páncélt, játszhat a szokatlannal, a meghökkentővel, képtelennel, az újjal, s akár még rá is hibázhat valami igazira, a kör négyszögesítésének képletére.
Talán épp’ ezért félnek a humortól, tréfától politikusaink. Csak mások kárára képesek látványosan hahotázni. Önmagukon sohasem. Elfelejtettek mosolyogni. Azt hiszik, hogy államügyekkel csak méltóságteljes és gyászos tekintetet magukra öltve lehet foglalkozni. Olyan komoly a képük, mint Kosztolányi mélyből-sárból felbukkanó búvárjának.
Képtelenség? Lehet, hogy az. Sajnos Clinton ezért nemigen jönne el (ha másért, azért nem, mert az alapítványával és Hillary kampányával van elfoglalva), pedig szeret játszani (nemcsak szaxofonon). Mások bizonyára eljönnének, ki egy-két napra, hétre, akár hosszabb időre. Volna mit tanulnunk tőlük… Képtelen ötlet? Igen. De sok remek dolog született már a világon olyan gondolatokból, amelyek első pillanatban vérlázítóan képtelennek látszottak.
Provokáció? Igen! Ki kellene zökkenteni a magyar politikai osztályt abból a rossz kerékvágásból, amelybe tízegynéhány éve belezökkent. Sokan közülük – tisztelet a kiváló kivételeknek – Pató Pálként abban a hitben élnek, hogy a nagy ugrást már megtettük, itt a demokrácia meg a piacgazdaság, bár mostanában akadnak némi bajok, de ezeket egy-két rögtönzött reformugrással majd csak magunk mögött hagyjuk, a külföldi tőke is majd csak csordogál valahogy, az európai pénzeket majd jól kavargatjuk, nagyon nagy baj az Európai Unión belül nem történhet velünk. Hamarosan egyenesbe kerülünk, addig is nyugodtan veszekedhetünk, szidhatjuk egymást, egy kicsit dolgozgathatunk, fontoskodhatunk, országgyűlést játszhatunk, tollasodhatunk. Méltán vagy méltatlanul azt vetik a szemünkre sokan, hogy hosszú évek óta semmi fontos és új nem jutott az eszünkbe. Legfeljebb csak félgondolatok, félreformok, félelmek. Nahát!
Ja igen, a félelmek. Mégsem volt olyan nyugodt semmittevés ez a tízegynéhány év. Mert volt egy zavaró tényező: az ellenség. S ahogy Móricka is mindig csak ugyanarra tudott gondolni, idejük javarészét ők is azzal töltötték, hogy erre az ellenséges sárkányra gondoltak. Hogyan lehetne leteperni, gúzsba kötni, csapdába csalni, leszúrni. Egy kicsit úgy fest az ország, mint amikor egy hajó tisztjei eszeveszetten verekednek a fedélzeten, miközben a hajó veszélyes zátonyok közt sodródik a semmibe. Időnkét egy-egy kapitány odaugrik a kormányhoz, igazít rajta egyet-kettőt, majd lerángatják onnan, vagy önként beleveti magát – ha nem is a tengerbe, de – újra az általános bunyóba.
Kellene már, mondjuk egy révkalauz, aki rábírná a társaságot, hogy hagyják abba a verekedést, menjen mindenki a helyére, tegye mindenki a dolgát, a kapitány, a kormányos, a matróz, ha kell, majd később helyet csereberélhetnek, de most a hajóval kell törődniük…
Van-e ilyen révkalauz? Ha itthon nem akad, nem lehetne-e valakit beinvitálni? Ez alkotmányosan persze képtelenség. Igaz, történelmünkben sok példa van az ilyen beinvitálásra, de akkoriban más volt a helyzet. Az Árpád-házi királyi család 1301-ben kihalt, s rövid közjáték után behívták az Anjou Róbert Károlyt, s jött Nagy Lajos aranykora. Majd megint elakadt a szekér, behívták Luxemburgi Zsigmondot, s folytatódott az aranykor. Manapság persze nem szokás külhonból hívogatni minisztereket és miniszterelnököket, de mit tesz isten, az Európai Unió talán majd egyszer ezt a lehetőséget is megteremti. Ráférne már a magyar társadalomra egy kellemes meglepetés. Valami egészen más, mint ami most van.
ELLENÉRVEK. Sokan persze komoly kételyeket fogalmazhatnak meg ezzel a felvetéssel szemben.
• Nem jönnének el a meghívott kiválóságok. Nem érnek rá. Nem érdekli őket ez a távoli ország.
Lehetséges. De gondoljuk csak meg, milyen nagy és pozitív nemzetközi visszhangja volna annak, ha egy vagy több nagy politikus és szakpolitikus segítségére sietne egy kis kelet-európai országnak.
• Nincs, aki meghívja őket. Mert politikusaink nem ismerhetik el – még, ha esetleg közülük jó néhányan így érzik is -, hogy tanácstalanok, eltévedtek a bozótban, nehezen találják a kiutat.
De meghívhatná őket, mondjuk, egy nagy hazai vagy nemzetközi alapítvány.
• Megfelelő helyismeret nélkül hogyan is segíthetnének a meghívottak az ország bonyolult problémáinak megoldásában?
Komoly előkészítő anyagok készülhetnének a számukra, majd egy független szakértő csapat rendszeresen tájékoztatná őket. Arról nem is szólva, hogy nem egy-két napig, hanem több hétig, akár egy-két hónapig itt dolgoznának az országban. Persze, ezer ürüggyel el lehetne hárítani javaslataikat, de ez meglehetősen nagy felelősséggel és kockázattal járna.
• Nincs meg a megfelelő jogi kerete az ilyen tanácsadásnak, stratégiakészítésnek.
Ha a meghívó egy alapítvány, akkor nem is kell különösebb jogi szabályozás. S különben is, külföldi cégek rendszeresen adnak (bizalmas jelleggel) tanácsokat magyar intézményeknek (a kormánynak is). Kiváló politikusok és szakpolitikusok gondolatai valószínűleg még értékesebbek lennének, egyfelől, mert igazolnák őket a korábban elért sikerek, másfelől, mert nyilvánosak volnának, s így mozgósíthatnák az egész magyar társadalmat. Ez utóbbihoz természetesen az kellene, hogy a médiumok az ügy mellé álljanak – valamiféle reformkori hevületben -, és napi rendszerességgel tájékoztassák az embereket arról, hogy ez a magas szintű gondolkodásfolyamat és egy új országstratégia kialakítása éppen hol tart. Körülnézve a médiumok világában, nem tudom, van-e erre esély. Legyen.
VÁRHATÓ HASZNOK. Ha nem is lenne mindenre gyógyír, számos előnnyel járna egy ilyen megoldás.
• Haszna volna egy ilyen programnak mindenekelőtt a már említett „kizökkentés”. Az, hogy a kívülről jöttek új szempontokkal, új gondolatokkal, új megoldások javasolásával kizökkenthetnék a hazai politikai gondolkodást és gyakorlatot a mai rossz kerékvágásból.
• Saját országuk sikertörténetének fázisait, problémáit, buktatóit, stratégiáit ismertetve sok fontos ötlettel, gondolattal gazdagíthatnák a hazai politikát és közgondolkodást.
• Amire az itthoni szereplők képtelenek, nekik talán sikerülne leültetniük egy asztalhoz a szembenálló feleket, és rávenni őket arra, hogy – félretéve sérelmeiket, ellentételeiket és önös érdekeiket – civilizáltan, higgadtan és felelősségteljesen az ország jövőjén munkálkodjanak.
• Arról nem is szólva, hogy milyen remek országreklám volna az, hogy egy kis ország olyan komolyan veszi saját sorsát, jövőjét, hogy – lenyelve nemzeti büszkeségét – a világ legjobb szakértői közül kéri néhányuk segítségét.
Végezetül hadd hangsúlyozzam azonban, hogy egy ilyen program egy pillanatra sem mentené föl az ország vezetőit, a parlamentet, a kormányt, az ellenzéket, az ország szakértőit és polgárait az alól, hogy ki-ki a maga területén és legjobb tudása szerint dolgozzék az ország gyarapodásán.
