Csak olvashattunk arról, hogy a nyugati határon túl már léteznek olyan vitaminok, amelyek óvják a kimerüléstől az extra terhelésnek kitett anyaszervezetet a várandósság alatt, segítik megőrizni az anyukák ásvány- és vitamin-háztartásának egyensúlyát, fogainak épségét, de Magyarországon akkoriban ilyesmit még nem lehetett vásárolni. De nem volt túl nagy a választék az öltözékben sem: az itthon kapható kismamaruhák anyaga ócska, a szabása vacak volt. Miután pedig világra jött a gyermekem, éjszakánként többször is felkeltem, hogy megnézzem, miért nem ad hangokat, miért van olyan nagy csönd, aztán persze mindig kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben, kár volt aggódni és a többszöri felkeléssel tönkretenni a saját pihenésemet.
Manapság már nálunk is van tetszetős kismamaruha, a bébi lélegzését „közvetítő” masina, a hazai „útviszonyoknak” megfelelő, terepjáró kerékkel felszerelt babakocsi. Szerintem ennek örülni kell: végre itt a piac bőséges kínálata, amit sokan annyira vártunk. Lapjuk régi és hűséges olvasójaként éppen ezért némileg meglepett, hogy legutóbbi számuk címlapsztorija, amely a gyermekvárásra épülő üzleti lehetőségeket taglalja (A nagy bébibiznisz – Figyelő, 2007/38. szám), nem a szokott piacbarát szemléletben íródott. Megértem, hogy a cikk szerzői nem felhőtlenül boldogok a drágaságtól. A piacgazdaság azonban aligha a kizárólag kifogástalan és olcsó termékek hazája. Inkább az a sajátja, hogy kínál vacak, közepes és kiváló minőségű, olcsó és drága, felesleges és fontos terméket. Nekünk vásárlóknak pedig tudni kell választani, tudni kell, mire van szükségünk, mit engedhetünk meg magunknak, melyik termékben bízunk. Ez persze sokszor nem egyszerű feladat, hiszen a profit érdekében a piac szereplői közül többen valóban megpróbálnak bennünket félrevezetni, a selejtest jónak, a szükségtelent nélkülözhetetlennek beállítani. Azt sem vitatom, hogy életünk értelme, a gyermek születésekor számos cég és szolgáltató a lelki nyomásgyakorlástól sem riad vissza, hogy ránk sózhassa termékét, mint ahogyan erre összeállításukban is utaltak (s amely probléma talán egy külön cikket is megérne). A fürdővízzel azonban ne öntsük ki a gyereket: maradjon csak az árubőség.
KELEMEN ILDIKÓ,
Budapest
• Kínai áruk
Kíváncsian és némi aggodalommal kezdtem neki a „silány kínai termékekről” és az ezek miatti veszélyekről szóló írásnak (Minőség vezényszóra – Figyelő, 2007/38. szám). Pár héttel ezelőtt már olvastam egy hasonló témájú és kicsengésű BusinessWeek-cikket a lapban (Ázsiai veszedelem – Figyelő, 2007/33. szám) és őszintén szólva az sem tetszett. Jó lenne végre sutba dobni ezt a lesajnálós európai távolságtartást. A sommás vélemények előtt érdemes lenne ellátogatni Kínába, ahol a világ ipari termelésének a hatodát, hamarosan pedig a negyedét állítják elő. A kényes európai és világmárkák zöme ugyanis ott készül, tizedéért, századáért annak, amennyiért európai munkás még a kalapácsot sem venné a kezébe. A csúcstechnológia mellett persze készül „gagyi” is, silány, olcsó portéka, műbőrcipő, nejlon jogging, de csak azért, mert ezekre is van igény. Eközben a hatalmas kínai gazdaság olyan szédületes tempóban bővül, ahogyan a csöppnyi magyarországi sohasem.
Kétségtelen viszont, hogy eközben pusztulnak a több ezer éves kínai kultúra relikviái. Olyan szmog fedi a Nagy Falat fényes nappal, hogy alig lehet néhány kilométerre látni. A városi menedékhelyeken, tömegszállásokon élő, vagy épp a belső-kínai, villany nélküli falvak lakosai pedig egyre betegebbek az ipari szennyeződések miatt, miközben ott nincs sem ingyenes egészségügy, sem nyugdíjbiztosítás. Ám azt se felejtsük el, hogy mindezért részben annak az iparnak a szennyeződése okolható, amelyet az európai és amerikai gyártók helyeztek ki oda, megspórolandó az otthoni magas környezetvédelmi kiadásokat és a tb-vel terhelt magas munkabéreket.
HORVÁT ANDOR,
Budapest
