Cukorrá? Ennél azért bonyolultabb a helyzet, huttyanás van, visszaút nincs. A tupírból lehet még haj, a vattacukorból sose lesz kristálycukor.
A vattacukor az irreverzibilis hiábavalóság.
Ha jól meggondolom, a tupír szót legalább húsz éve nem használtam. Most körbejárom kicsit, jól esik újfent ízlelgetni, még ha hajas is, szárazkás is a szájíz. Tupír, tupírja, tupírunk, francia az alapszó, hajtincset, hajcsomót, üstököt jelent. Persze a magyarba a németből került, a toupieren felborzoló hajfésülést jelent, s már itt is vagyok, a nyelvnél vagy hol, a nyelvhasználók gyönyörűen bornírt, tükörfordító igyekezeténél: felborzoló hajfésülés.
Rajz: Tettamanti Béla
A toupet, az álkonty avagy hamis tincs szintén ebből a családból származik. Hatvanas évek eleje-érzet, álkontyok kora. Szúrós hajlakkban úszó fodrászatok, de írhatnék akár cukrászatot is, titkos, fényes szerszámok, fehér köpenyek, tükör – a tupírozás mint hajhabverés.
Ősz van, a vattacukor – hogy újabb hasonlattal írjam körbe, amit nem tudok elég pontosan megnevezni -, mint a koncentrált ökörnyál. Kisgyerek vagyok, hatalmas tupírok imbolyognak fölöttem a vasárnap délután egében, lakkozott mahagóni kazlak, nem kizárt, hogy ott is búcsú van, a búcsút utálom, a búcsút, a locsolást meg a vetélkedőt, de a vattacukrot, úgy emlékszem, még szeretem.
Ami egyébként verstanilag leginkább chorijambus.
Amíg az ember, konkrétan a kisgyerek nem esik üveggyapot közé, szereti a vattacukrot. Ahol lakik, egy vidéki város épülő lakótelepe, szigetelik a csöveket, ehhez kell a baljós és hatásos képződmény, az üveggyapot. Kimondom többször a szót, minél lakályosabb, annál kimondhatatlanabb, a gyapot szöszös, napfényes puhája, s az üveg kemény, csikorgó hidege egybezárva – az ilyen szó akkor is vészjósló, ha nem szúr, csíp, mar, harap a képződmény, amit jelöl. Ez ott a lakótelepen kegyetlenül szúrt. Az ember ugyan kikecmergett a bálák, asztalnyi vattacukrok közül, de azok a szálacskák, horgocskák beakadtak a bőre alá, nem eresztették.
Hol üveggyapot van, ott üveggyapot van.
Beleestem, ki nem? Beleesni könnyű, elég tömör anyag, nem fúródik bele mélyen az ember, s ha fúródna is, elsőre puha, selymes, csak másodjára üveggyapot, így emlékszem. Utána viszont sosem ettem vattacukrot. Egyébként egyetlen fajta volt. Az, amit nem ettem, simán kristálycukorból, semmi fakszni.
A napokban egy falusi búcsúban épp nyolcfélét láttam kiírva. Vanília, kékmálna, mogyi, puncs, őszibari, csoki, erdeigyümi, melon. A vattacukros asszony hotdogot evett. Ha kuncsaft jött, lenyelte a falatot, fölállt, és fölügyeskedte hurkapálcára az adagot. Egy szerkezet meleg cukorfoszlányokat köpköd ki, ezeket kell elfogni, ügyesen gömbbé formálni, egy másik hurkapálcával a nyelénél megdömöckölni. Mint valami bűvös fodrász, aki fej nélkül is képes hajat varázsolni. Műhajat, tupét, álkontyot.
A vatta bizonytalan eredetű, klasszikus vándorszó, a cukor meg zukker. Egy időben szerettem, mint hasonlót, mint az édes köd, az illékony átláthatatlanság, maszatosság metaforáját, vattacukor üveggyapottal vagy fordítva, sors és nézőpont kérdése, két anyag, amibe-amelybe belefúrta magát arccal a hatvanas évek.
Ilyesmik jártak a fejemben e búcsúban, nézve az imbolygó, és koszosodó meghatóan rózsaszín műfejeket, hallgatva az üvöltő lakodalmas rapet, s azt éreztem, amit ilyenkor mindig, hogy nyúl vagyok az ízléstelenség, az örök gagyigány fényszórója előtt, és nem tudok menekülni. Tán nem is akarok. Elbűvöl és lenyűgöz. Anyag, príma anyag, noha alapjában nem nyelvi, hiszen íz, szag, maszat, búcsú, ingerültség, kibírhatatlanság – illetve dehogynem, hisz azáltal van a hazám, hogy kimondom, a haza pedig nyelv, „noha alapjában nem nyelvi” kérdés, és újra elölről, nem tupírozom tovább.
