Ha nincs egyezség, nincs koalíció; az SZDSZ addig marad kormányon, amíg a reformok útján halad – ezt az ultimátumszerű kijelentést tette Horn Gábor koalíciós egyeztetésért felelős államtitkár múlt heti rádióinterjújában. Utóbb azonban kiderült, nem egyeztetett szabad demokrata álláspontról volt szó, csupán „magánakcióról”, hogy nyomatékot adjon pártja elszántságának. Nyilatkozatából az SZDSZ-nek az a sürgetése szólt, hogy ha eredményeket akarnak felmutatni, akkor 2007 végéig meg kell születnie az egészségbiztosítás átalakításáról szóló törvénycsomagnak. A párt ütemterve szerint ugyanis 2008 közepétől már meg kell kezdeniük a tagtoborzást az üzleti biztosítóknak, hogy 2009 januárjában startolhasson az új rendszer.
ÖNKRITIKA. Az MSZP azonban kicsit lassúbb tempót diktálna. Az egyéni mandátumot szerzett szocialista politikusok ugyanis választókörzetükben a legtöbb bírálatot az egészségügyi reform miatt kapják. Előbbre valónak is tartják az új fekvőbeteg-ellátási struktúra finomítását, a járóbeteg-szakellátás fejlesztését, népegészségügyi programok indítását, mint azt, hogy egy újabb, káosszal járó átalakításba fogjanak. Megfeneklett tehát az egészségügyi reform, ezt azonban egyelőre sem a szaktárca vezetői, sem a koalíciós partnerek nem mondják ki nyíltan. Mindennél beszédesebb azonban az az önkritika, amely néhány héttel ezelőtt egy budapesti szakmai tanácskozáson hangzott el Molnár Lajos volt egészségügyi miniszter szájából. Molnár elismerte: az eddigi intézkedések nagy része fiskális kiigazítás volt, s nem valódi reform. „Hibázott a kabinet azzal, hogy az egészségügy átalakítását nem a biztosítási reformmal kezdte, s döntéseit a szakma nélkül hozta meg” – ostorozta saját magát Molnár.
A liberálisok viszont ez utóbbi kritikát érvként hozzák fel az üzleti biztosítók piacra lépése mellett, mondván: egyedül ezen intézmények kényszeríthetik ki a szolgáltatóktól a jobb ellátást. (A koalíciós partnerek álláspontját lásd külön.) Az MSZP szakértői azonban arra figyelmeztetnek, hogy kiforratlan a koncepció, s a tőke logikája előbb-utóbb ezen a területen is érvényesül majd. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy az üzleti biztosítók idővel megszabadulnak a nagy kockázatú betegektől, s a szolgáltatások szűkítésével, a várólisták növelésével, a járulékok emelésének kikényszerítésével igyekeznek profitra szert tenni. A közvetíteni próbáló kormányfő álláspontja inkább a szocialistákéhoz áll közelebb, amikor azt hangsúlyozza: az egészségügy egy olyan piac, ahol a magántulajdonosok kezét nem lehet elengedni, azaz az állam nem adja át az árak, a járulékok mértékének és a szolgáltatások körének meghatározását.
Éppen ez az, ami nehezen értelmezhető az üzleti biztosítók számára. A kormány úgy hívná be e kört a szektorba (kisebbségi tulajdonjogot kínálva számukra, társaságonként 20-50 milliárd forintért), hogy kilátásaik bizonytalanok, kockázataik pedig egyenesen felmérhetetlenek. De ezek az érvek eddig mintha nem értek volna el a vitázó koalíciós felekhez. A politika és a biztosítói szakma múlt heti találkozójának egyik résztvevője szerint legalábbis az volt az egyeztetés legfőbb értelme, hogy most a kormányfő, a felelős miniszter és a pártok összes, a témában érdekelt vezetője saját fülével hallhatta, mit gondol a másik oldal. Az eddigi eszmecsere ugyanis többnyire a süketek párbeszédéhez hasonlított, talán azért, mivel a közvetítőknek nem igazán állt érdekükben, hogy a cégek tényleges álláspontját adják tovább.
Egy független szakértő szerint a politika és a nyilvánosság közötti párbeszédet alaposan félrevitte, hogy az érintettek egy alapvető tényt nem tisztáztak a tárgyalások legelején. Nevezetesen, hogy a közfinanszírozáson alapuló tb-rendszernek, amely a szolidaritás elvére épül, semmi köze a biztosításhoz. Az utóbbinak ugyanis elengedhetetlen feltétele, hogy ha összeáll egy kockázatközösség, a biztosító „rizikó-menedzsmentet” végezzen, meghatározza a kockázatokat, majd az ennek megfelelő díjakat. Pálvölgyi Mátyás, a Generali-Providencia Biztosító vezérigazgatója is úgy látja, a legfontosabb megválaszolandó kérdések befektetés-specifikusak, és nem biztosítás-specifikusak. Miután viszont a feladat alapvetően az ellátás megszervezésében áll, így tulajdonképpen bármely tőkeerős cég érdekelt lehet a belépésben. Többen főként integrált pénzügyi csoportok jelentkezését tartják elképzelhetőnek.
 |
Ütközéspont
Az MSZP és az SZDSZ között a legvitatottabb pont: mekkora területet lássanak el az üzleti biztosítók. Ez csak látszólag területi kérdés, valójában a működtetésről és a versenyfeltételekről szól. Az SZDSZ „párducmintás” elképzelése szerint az egyes területeket háziorvosi körzetenként osztanák el a pénztárak között. Minden régióban mindegyik üzleti biztosító jelen lenne, s kialakulhatna a verseny. A rendszer hátránya, hogy magas az indulási és a fenntartási költsége. A szocialisták azt mondják: régiónként legyen egy-egy biztosítótársaság, mert egy egybefüggő területen olcsóbban és hatékonyabban lehet megszervezni a betegutakat, s ellenőrizni az ellátás minőségét. A liberálisok nem fogadják el, hogy a hét régióban monopolhelyzetben lévő biztosítók működjenek állami vezetéssel. |
|
|
|
|
TISZTÁZATLAN KÉRDÉSEK. Vannak azonban további megválaszolatlan kérdések is. Ezek legfontosabbika az, hogy mivel a bevételi oldal, azaz az egészségügyi szolgáltatások fedezetéül szolgáló járuléktömeg, illetve a kiadási oldal, vagyis a nyújtandó szolgáltatások árának meghatározása állami kompetencia, mi garantálhatja, hogy aki a két oldal összekapcsolására, a szolgáltatásszervezésre adja a fejét, az ne szenvedjen el óriási veszteséget (vagy ne tegyen szert indokolatlanul nagy nyereségre). A befektetők csak kiszámítható működési keretek és kockázat esetén hajlandók belépni – hangsúlyozták a résztvevők.
A biztosítók jókora politikai rizikót érzékelnek, bár ebben a kérdésben eltérőek az álláspontok. Abban mindenki egyetért, hogy az egészségügy átalakításához széles társadalmi konszenzusra lenne szükség. De többen úgy vélik, ha majd látszanak az első eredmények, akkor egyik politikai erőnek sem lesz érdeke, hogy visszarendeződést sürgessen.
További bizonytalansági tényező a finanszírozás hátteréül szolgáló pontrendszer tetszőleges alakítgatása. Forrásaink szerint a rendszer már ma is jócskán elszakadt a valóságtól, az ellátó intézmények nem kapják meg azt az összeget, amelyből az adott ellátás valóban megoldható lenne. S arra semmi garancia, hogy a helyzet megváltozna. Nyitott kérdés – sok egyéb mellett -, hogy milyen kritériumok alapján határoznák meg az úgynevezett fejkvótát, azt az összeget, amelyet a közös alapból egy-egy biztosított ellátásra fel lehet használni.
Mindezek alapján egyelőre nem látszik, a két kormánypárt miként mászik ki abból a csapdából, hogy elkendőzik a véleménykülönbséget, miközben álláspontjuk már-már végletesen eltér egymástól, s ráadásul a szakmai kérdésekre sem tudnak megnyugtató válaszokat adni. Horn Gábor viszont a hétfői egyeztetések után azt nyilatkozta, október 15-éig megalkothatónak látja a vonatkozó törvényt. Nem egészen egy hónap múlva tehát valamivel elő kell majd állnia a két kormánypártnak.
