A szovjet csapatok kivonása Magyarországról 1991. június 19-ére befejeződött. Néhány nappal ezután a Varsói Szerződés és a KGST is feloszlott. Magyarország részéről ezzel elhárult az akadály a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás elől. Hamarosan kiderült azonban, hogy a nyugati szervezetek egy hosszantartó csatlakozási folyamattal számolnak. A NATO – döntően Oroszország ellenállása miatt – csak 1999-ben vette fel Magyarországot teljes jogú tagjai közé, az Európai Unióba pedig – több poszt-szocialista országgal együtt – csak 2004. május elsején léphettünk be.
2004. Medgyessy Péter a csatlakozási szerződés aláírásakor Kovács Lászlóval, illetve az Időkeréknél a belépés éjszakáján. A névtelen közreműködők felkészültsége és a ritkán tapasztalható nemzeti egység hozta meg az eredményt.
A 2003 tavaszán megrendezett népszavazáson a választásra jogosultak 44 százaléka járult az urnákhoz, és ezek 84 százaléka voksolt az uniós csatlakozás mellett. Vagyis e nagy jelentőségű lépésre a felnőtt lakosság 37 százaléka mondott igent. Ez azt jelzi, hogy a magyarok viszonya az EU-hoz ambivalens. A fenntartások és aggályok egy része indokolt. A magyar agrárium támogatottsága például csak 2013-ban fogja elérni a 15 régi tagállam mezőgazdaságának juttatott szubvenciók szintjét. Én mégis azt hiszem, hogy a csatlakozással hosszabb távon jóval többet nyertünk, mint amennyit veszítettünk. Egy olyan államközösségnek váltunk a részévé, amely 2006-ban a világ össztermékének 30 százalékát adta, vagyis többet, mint az Egyesült Államok, s amely a technológiai fejlődés élvonalában jár. Emellett a határok átjárhatóságának könnyítése, ami évről évre halad előre, magyar szempontból különleges jelentőséggel is bír. Úgy teszi lehetővé Trianon meghaladását, hogy közben senkivel sem kell háborúzni, sőt még csak viszálykodni sem. Nekem, mint az államszocializmus bezártságában szocializálódott értelmiséginek, külön öröm, hogy szabadon utazhatok, vehetek részt konferenciákon, és már majdnem egyenrangúnak érezhetem magam más, szerencsésebb sorsú európai nemzetek kutatóival.
Romsics Ignác
Martonyi János
volt külügyminiszter, a Martonyi és Kajtár Baker & McKenzie Ügyvédi Iroda elnöke
A csatlakozási tárgyalások az Európai Unióval valójában közel másfél évtizedig tartottak. Az Európai Bizottságnak 1990 júniusában adtuk át azt a „non-papert”, amelyben a kormány leszögezte, hogy Magyarország a lehető legrövidebb időn belül az Európai Közösség teljes jogú tagjává kíván válni. Pár hónap múlva megkezdtük a társulási megállapodásra irányuló tárgyalásokat, és kezdetét vette a tervezettnél kétségkívül hosszabb, de a végeredményt tekintve sikeres folyamat.
2004. Martonyi János, Orbán Viktor és Matolcsy György egy csatlakozást előkészítő találkozón. Az egymást követő kormányok erőfeszítései egy irányba hatottak.
Mi lehetett a siker oka e kudarcoktól gyötört ország számára? Szerintem a kitartás, a következetesség, a kontinuitás és a konszenzus, más szóval az egymást követő kormányok egy irányba ható erőfeszítései. Meggyőződésem, hogy a 2001 júniusában bekövetkezett áttörés nélkül nemcsak Magyarország felvétele, hanem az egész közép-európai bővítés elhúzódott volna. Ekkor zártuk le a négy szabadságra és a környezetvédelemre vonatkozó fejezeteket, és kötöttük meg azokat a kompromisszumokat, amelyek végül is az összes többi csatlakozó ország számára mintául szolgáltak. Voltak, akik itthon erőteljesen bírálták e megoldásokat, de vigasztalásul szolgáljon, hogy amikor az akkori ellenzék kormányra került, ugyanezek a megoldások már tökéletesnek és kifogástalannak bizonyultak. A tagjelölt országok makacs kitartása végül „felőrölte” a tagállamok tartózkodását, a „késleltető taktikák” fokozatosan kimerültek, és a politikailag elkerülhetetlen végkifejlet bekövetkezett. Kár, hogy a közép-európai országok alapjában véve sikeres együttműködése és egységes fellépése éppen a tárgyalási folyamat legutolsó heteiben és napjaiban hullott darabjaira.
Tanulságok? Nemzeti egyetértés és külpolitikai folyamatosság nélkül egyetlen fontos nemzeti stratégiai cél sem érhető el. Szükségünk van szövetségesekre. Közép-európai együttműködés és identitás nélkül nagyon nehéz lesz az európai integráció alakító tényezőjévé és az európai identitás részesévé válnunk.
Jómagam közel négy évtizede foglalkozom az európai integrációval. A tárgyalási folyamat másfél évtizedében való részvételemet a sors különleges kegyének tartom. Felügyelhettem a társulási egyeztetéseket, majd a miniszteri szintű delegáció vezetőjeként folytathattam négy évig a csatlakozási tárgyalásokat. A tagság számomra személyes álom és személyes ügy is volt. Remek munkatársakkal és nemzeti egységgel értük el az eredményt. Ma már minden nagyon szépnek tűnik, legalábbis ami a múltat illeti 2003. Uniós népszavazásra buzdító plakát. A hazai felnőtt lakosságnak csupán a 37 százaléka foglalt egyértelműen állást a belépés mellett
Kovács László
a Horn-, majd a Medgyessy-kormány külügyminisztere, az Európai Bizottság adó- és vámügyekért felelős tagja
Az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztályának helyettes vezetőjeként 1975-től Magyarország nyugati kapcsolataival, valamint a szociáldemokrata pártokkal foglalkoztam. Tudtam, hogy nem lehet szó Magyarország csatlakozásáról az Európai Gazdasági Közösséghez, de egyre tisztábban láttam azt is, hogy érdemes fokozatosan közeledni a szervezethez, az együttműködés az ország számára komoly előnyökkel járhat. A Német Szociáldemokrata Párt segítségével – egészen pontosan Eugen Selbman, Schmidt kancellár tanácsadója közreműködésével – jött létre az első megbeszélés 1982-ben az EGK egyik biztosával, a szintén szociáldemokrata Wilhelm Haferkampffal. Elkezdődtek a rendszeres találkozók, amelyeken az MSZMP külügyi, illetve gazdaságpolitikai osztályának néhány vezető munkatársával – többek között Horn Gyulával, Horváth Istvánnal és Németh Miklóssal – vettünk részt. Ezekről a találkozókról csupán a párt vezetésének néhány tagja tudott, Moszkva nem kapott tájékoztatást. Ám 1985-ben, Gorbacsov hatalomra jutása után, már hivatalos formában folytatódtak az egyeztetések a kormány és az EGK illetékesei között. S 1988. szeptember 30-án Brüsszelben alá is írtuk a megállapodást a magyar exportot fékező korlátozások lebontásáról, az ipari együttműködésről és a diplomáciai kapcsolatok felvételéről.
A csatlakozás persze csak a rendszerváltás után kerülhetett napirendre, s ahhoz szükség volt egyebek mellett arra, hogy hazánk rendezze a viszonyát Romániával és Szlovákiával, azaz kössön alapszerződést ezekkel az országokkal. Segítette a csatlakozás előkészítését az is, hogy saját kezdeményezésünkre félévente a mindenkori soros elnökségnek benyújtottunk egy összefoglalót a felkészülés előrehaladásáról, ami így az Európai Unió számára nyomon követhetővé vált. Majd 1997 decemberében a luxemburgi csúcsértekezleten megszületett a döntés a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről. E tárgyalásokat 1998 márciusában magyar részről külügyminiszterként én nyitottam meg, 2002 nyarától pedig, immár mint a Medgyessy-kormány külügyminisztere, ismét én dolgozhattam azok eredményes befejezésén. Meggyőződésem, hogy Magyarország elérte a lehető legkedvezőbb csatlakozási feltételeket, beleértve a felzárkózási támogatások mértékét is.
A csatlakozás után, 2004 őszén lettem az Európai Bizottság tagja. S a Brüsszelben eltöltött közel három év során tovább erősödött az a meggyőződésem, hogy hazánk nyert a csatlakozással, a népszavazáson részt vevők helyesen döntöttek, amikor erre voksoltak.
Balázs Péter
az Európai Bizottság első magyar tagja, a Közép-európai Egyetem (CEU) EU-bővítési Tanulmányok Központjának igazgatója
Egész életem, szakmai pályafutásom megkoronázása volt, amikor Magyarország az Európai Unió tagja lett. Mondhatnám, több mint harmincöt évig vártam erre, hiszen a Külkereskedelmi Minisztériumban 1969. február elsején lettem az Európai Közösségekkel foglalkozó referens. A három és fél évtizedből mégis könnyű kiválasztanom a számomra legmeghatározóbb mozzanatot. Ez az a nap, amikor a csatlakozási tárgyalások kis híján megszakadtak.
A Brüsszellel folytatott alkudozás során a hazai munkaerő nyugat-európai befogadásától a magyarországi termőföldvásárlás kérdéséig számos olyan téma akadt, amelyek vitákat váltottak ki. Ezek azonban sosem fenyegettek azzal, hogy zátonyra futtatják a tárgyalásokat. A külföldi beruházásoknak nyújtott hazai adókedvezmények és egyéb kormányzati támogatások ügyében viszont 2002 közepére megmerevedtek a frontok. Az unió joggal követelte Magyarországtól, hogy az EU rendelkezéseinek megfelelően alakítsa át a beruházásösztönzés szabályozását. Az viszont már cseppet sem volt elfogadható, hogy mindezt visszamenőleges hatállyal akarta érvényesíttetni. A külföldi tőke becsábítása már jócskán a Grósz-kormány alatt megkezdődött, az azóta tett összes vállalást és ígéretet visszavonni lehetetlen lett volna. Természetesen az országban már megtelepedett multik – amelyekkel a Külügyminisztérium európai integrációs államtitkáraként próbáltam egyezkedni – hallani sem akartak semmiféle visszamenőlegességről.
Ilyen előzmények után adott Juhász Endre magyar főtárgyaló és brüsszeli EU-nagykövet 2002. szeptember elején egy munkaebédet a rezidenciáján. Az asztal egyik oldalán ott ültünk Medgyessy Péter miniszterelnökkel, velünk szemben pedig Mario Monti, az unió akkori versenyügyi biztosa. Monti körömszakadtáig érvelt a visszamenőlegesség mellett. Ekkor Medgyessy váratlanul közölte: ha Brüsszelnek ez a végső szava, részünkről befejeztük a csatlakozási tárgyalásokat. Megfagyott a levegő. Ilyesmi a tárgyalásokon sem az előtt, sem az után nem hangzott el. Erre a fordulatra Monti nem számított. Nos, decemberre az EU visszakozott, s a beruházásösztönző támogatások harmonizálását csak 2003. január elsejétől követelte meg. Visszamenőlegességről többé szó sem esett.
Alig másfél évvel később kollégák lettünk Mario Montival az Európai Bizottságban. Sokszor tapasztalhattam meg közvetlen közelről, milyen kőkemény tárgyaló, és mekkora siker vele szemben bármiféle engedmény. Ám ez csupán a hivatalos arca. A tárgyalóasztalon kívül lenyűgözően jó humorú ember, az egyik legvidámabb, akivel az EU-ban találkoztam.
