Régóta várt házasság köttetett meg a hétvégén Franciaországban; frigyre lépett egymással a Suez és az állami tulajdonban lévő Gaz de France (GdF). Az új, 70-75 milliárd euró értékű cég a Gazprom, az Electricité de France (EdF) és az E.ON után a világ negyedik legnagyobb energiaipari társasága lesz. A két vállalat egyesülését másfél évig tartó politikai és pénzügyi birkózás előzte meg. A friggyel a társaságok előremenekültek, egy esetleges ellenséges felvásárlást kívántak ily módon megelőzni. Az olasz Enel 2006 elején már megpróbálta bekebelezni a Suezt, s ezt követően indult be az állami „mentőakció” a szolgáltató francia kézben tartásáért.
A hétvégén lezárult tárgyalások során a Suez beleegyezett, hogy a korábban főtevékenységének számító víz- és hulladék üzletág 65 százalékát eladja annak érdekében, hogy energiaipari érdekeltségeit egyesíthesse a GdF-fel. Az ily módon karcsúsított Suez egy részvénye egy GdF-papírt ér majd – legalábbis a Suez-tulajdonosok képviselői, a francia állam, no és persze a tanácsadók kalkulációi szerint. A francia állam az új társaságban 35 százalék tulajdonrésszel rendelkezik majd, így domináns pozícióban marad a francia gázpiacon, s komoly világpiaci tényezővé válhat a gyorsan növekvő cseppfolyós földgáziparban is.
Nagy szerepe volt a politikának az ügyletben, s így létrejötte egyben Nicolas Sarkozy államfő politikai sikere is. Sarkozynek kulcsfontosságú volt, hogy a Suezről leválasszák a környezetgazdálkodási üzletág többségét. Csak így lehetett ugyanis megoldani, hogy ne kelljen kompenzálni az amúgy nagyobb értékű Suez részvényeseit.
Az állam tehát nem fizet, s így az elnök nem is kényszerül mosakodásra az adófizetők előtt. Ehhez állítólag az kellett, hogy Sarkozy közvetlenül tárgyaljon a Suez menedzsmentjével és a legnagyobb részvényesekkel.
A GdF-ben az államnak 80 százaléka volt, az új cégben viszont csupán 35 százaléka marad. Az állami befolyás csökkenése ellen már a tárgyalási szakaszban is hevesen tiltakoztak a szakszervezetek, valamint az ellenzéki szocialisták. Ők ellenérveik között – a szociális szempontokon túl – azt is felsorakoztathatják majd, hogy 2005-ben még éppen Sarkozy volt az, aki pénzügyminiszterként kiállt a GdF-ben lévő állami tulajdonhányad megtartása mellett.
