1995. Surányi György, Horn Gyula és Bokros Lajos a bejelentéskor. A legnagyobb áldozatokat azoktól várták, akik amúgy is kárvallottjai voltak a rendszerváltásnak.
A GDP 1993-ban 18 százalékkal maradt el az 1989-estől. Az export eközben visszaesett, a behozatal pedig nőtt. Ehhez járult, hogy az 1994-es választásokhoz közeledve a kormány béremeléseket hajtott végre, és más téren is növelte kiadásait. Az így keletkezett hiányt az Antall- és a Boros-kormány ugyanúgy külföldi hitelekkel pótolta, mint a rendszerváltás előtti kabinetek. Az ország bruttó külföldi adóssága, amely 1990 és 1992 között lényegében nem emelkedett, az 1989-es 20 milliárd dollárról 1994-ben így hirtelen 28 milliárdra ugrott. Az államháztartás adóssága 1993-94-ben elérte a GDP 87-90 százalékát. Az egyensúlyi problémákat csak drasztikus megszorító intézkedésekkel lehetett orvosolni. Ezek meghozatalára a Horn-kormány vállalkozott 1995 tavaszán.
A megszorító lépéseket a kabinet pénzügyminisztere, Bokros Lajos által vezetett csapat dolgozta ki. A stabilizációs program a fizetésképtelenség és az adósságspirál felpörgésének veszélyét a költségvetési kiadások lefaragásával, központi áremelésekkel és vámpótlékok bevezetésével kívánta elhárítani. Ennek következtében a reálbérek drasztikusan csökkentek: 1995-96-ban 20, illetve 24 százalékkal maradtak el az 1989-es szinttől. Bokros ettől remélte, hogy a belföldi kereslet átmenetileg visszaesik, s a felszabaduló források az exportképes vállalkozások felé áramlanak. A siker másik zálogának a növekvő privatizációs bevételeket tekintették, ezeket a külső adósság törlesztésére szánták.
Bokros elgondolása helyesnek bizonyult. A megszorításoknak és a privatizációs bevételeknek köszönhetően a folyó fizetési mérleg hiánya 1995 és 1997 között a GDP 5,6 százalékáról annak 2,2 százalékára apadt, az 1995-ben 31,6 milliárd dolláron tetőző bruttó külföldi adósság pedig 22 milliárdra csökkent. A már 1994-ben megkezdődött GDP-növekedés 1997-től felgyorsult, s ezt a reálbérek és a reáljövedelmek lassú emelkedése követte. Erre a kedvező helyzetre építette gazdaságpolitikáját az 1998-ban hatalomra került Orbán-kormány.
Romsics Ignác
Horn Gyula
1994 és 1998 között a Magyar Köztársaság miniszterelnöke
Az úgynevezett Bokros-csomag, amit én szívesebben nevezek stabilizációs programnak, elindította Magyarországot – ne tűnjék szerénytelenségnek – a felemelkedés útján. Az, hogy hazánk ma az Európai Unió teljes jogú tagja, nem valósulhatott volna meg e fontos előzmény nélkül. Visszaemlékezve, elsőként most is arra gondolok, mennyire nehéz szívvel hoztam meg azokat az elkerülhetetlen döntéseket – nevezhetném megszorító intézkedéseknek is -, amelyek a legnagyobb áldozatokat azoktól várták el, akik amúgy is a kárvallottjai voltak a rendszerváltásnak, a paradigmaváltásoknak, a gazdaság teljes átalakításának.
1995. Diáktüntetés a tandíj bevezetése ellen. A fizetős felsőoktatás bedobása a köztudatba a lélektani rendszerváltás egyik első eleme volt.
Nem volt szükségünk mentségekre. Azt tettük, amit lehetett, s talán úgy is, ahogy kellett. Surányi Györggyel és Bokros Lajossal együtt többször elmondtuk, hogy mit, miért, s legfőképpen hogyan teszünk. Világosan fogalmaztuk meg céljainkat. Nem akartunk senkit kétségek közt hagyni, igyekeztünk megmutatni az alagút végét. Pontosabban szólva megmutatni azt, hogy teljesítménye alapján ki, mire számíthat. Vállaltam azt is, hogy amint elkezdődött a javulás, annak eredményeit érzékelhetővé, kézzelfoghatóvá tesszük az emberek számára. Büszke vagyok arra, hogy 1990 óta a miniszterelnökök közül egyedül én vagyok az, aki használható örökséget hagyott hátra.
Bokros Lajos
a CEU vezérigazgatója és professzora, volt pénzügyminiszter
Meglepetésként ért, hogy 1995 elején Horn Gyula engem kért fel a pénzügyi tárca élére. A megelőző évben Békesi László pénzügyminiszter a madridi IMF/Világbank közgyűlésen már elmondta, hogy iszonyatos nagy baj van, és radikális gyógymódra van szükség, ami nem volt kérdés a mértékadó közgazdász- és értelmiség körökben sem. Két dolog hiányzott: a politikai akarat és egy kiérlelt terv.
Amikor Horn Gyula Surányi Györgyöt nevezte ki jegybankelnöknek, engem pedig pénzügyminiszternek, úgy vettem, hogy a politikai akarat létrejött a kiigazításhoz. Öncenzúra-mentesen álltunk neki a program elkészítésének, azt éreztük, hogy nincsenek politikai korlátok, nincsenek falak.
Az ötletek alapvetően Surányitól és tőlem származtak, de a folyamatban a jegybank és a pénzügyi tárca vezető szakértői is részt vettek. Horn egy ideig még reménykedett abban, hogy a német kormány egymilliárd márkás hitelt ad az országnak és ezzel megúszható a megszorítás. A miniszterelnök urat rendkívül nagy becsben tartotta Kohl kancellár, és ez a személyes jó viszony – netán hála – érzete megalapozhatta volna a pénztárca megnyitását. Volt azonban néhány radikális feltételük, amelyek lényegében egybecsengtek a nemzetközi szervezetek és a piac óhajával. A kormányfő rendkívül dörzsölt politikus volt, és ez volt az a pont, ahol megértette, hogy nincs hova hátrálnia, mert már a németek is az IMF-programot kérték számon.
Horn vegyes érzésekkel vállalta a stabilizációt, ezt nem is rejtette véka alá. Azt mondta, az ő plebejus énje minden ilyen megszorító intézkedéstől berzenkedik. Végül elfogadta, a dolog úgy lett kitalálva, hogy nem a legszegényebb rétegek vesztették a legtöbbet.
1984. Nyugdíjkézbesítés. A Bokros-csomag egyik fő érdeme a nyugdíjreform elindítása volt.
Bizonyos mértékben az 1995-ös stabilizáció több volt, mint gazdasági rendszerváltás. Arra utalok, hogy például a tandíj nem nyert volna később polgárjogot, ha tizenkét évvel ezelőtt nem dobjuk be a köztudatba. Azt nagyon kevesen értették meg, hogy az egyensúlyjavulást fenntarthatóvá is kell tenni, egyfajta lélektani rendszerváltásra is szükség van. Az pedig csak úgy lehet, ha a magatartásmintákat radikálisan megváltoztatjuk. Ezzel még ma is küzdünk, mivel a fejlődés ciklikus.
Az én személyes példám azt mutatja, hogy aki következetesen és kendőzetlenül, hatékonyan és eredményesen megteszi azt, amit ígér, annak előbb-utóbb megvan a gyümölcse. Nem csak a tekintetben, hogy az ország helyzete javul, hanem úgy is, hogy az illető népszerűbbé válik, személyes tőkéje helyreáll. A politikai osztály tanulhatna ebből.
Bod Péter Ákos
volt jegybankelnök és ipari miniszter
A csomagról akkor is azt gondoltam, hogy annak gyors összeállítása és rapid államigazgatási kivitelezése nem olyan meglepő, hiszen a tervgazdaság utolsó fázisában több hasonló megoldást láthattunk, így 1979-ben, majd a nyolcvanas években még kétszer. A makrokínálatot jóval felülmúló makrokereslet visszaszorításában, az egyidejű költségvetési és fizetési hiány kiigazításában tehát lehetett gyakorlatot szerezni. Ám a kilencvenes évek válsága során gyökeresen átalakult gazdaságunk reálszerkezete, intézményi rendje, a gazdasági szereplők alkalmazkodási képessége, így 1995-ben már nem a korábbi „túlfogyasztási” probléma állt előttünk. Az akkori statisztikai rendszer nagyon lemaradt a valóságtól, de később már látszott, hogy gazdasági növekedésünk erősebb volt a jelzettnél – 1994-ben 3 százalék körül nőtt a GDP; ezt kacagva elfogadnánk ma -, s szerkezete is egészségesebb volt, mint amit mondtak. Békesi László pénzügyminiszter az ikerdeficitért a lakossági fogyasztást okolta, holott az alig nőtt, ezzel szemben erőteljes beruházási hullám és a termelési importot is magával húzó exportbővülés bontakozott ki 1995-re. Sokan ezért okkal gondolják, hogy a csomag nélkül is érezhető javulás következett volna be; a termelékenységi, kiviteli dinamika a kilencvenes évek közepétől pedig nem a csomagnak tudható be, hanem annak a rendkívüli szerkezeti megújulásnak és rekordmértékű tőkebevonásnak, amit hazánk a versenytársakhoz képest addigra elért.
Hibának tartottam, ahogy a jogi, alkotmányos előfeltételekkel bántak. A pénzügyi apparátus máig nagyvonalú a jogszerűséggel, az igazságügyi miniszteriális kontrol nem bizonyult elég erősnek, miként ma sem az. Nem értettem egyet a jövedelmek elinflálásának eszközével sem: a „meglepetésszerű infláció” politikailag kényelmesebb eszköz, mint a reálnyugdíj, reálbér nyílt csökkentése, de hosszabb távon nagy károk okozója.
A legfőbb kritikám azonban az, hogy az 1994 nyarán megválasztott kormánynak fontosabb volt az őszi helyhatósági választás, a politikai bázis építgetése, mint a cselekvés, amihez pedig lett volna politikai ereje. Ehelyett az ingatag külső-belső gazdasági körülmények között az utolsó pillanatokig elodázta a költségvetési kiigazítást, majd azt hősi pózban levezényelte, igényt tartva a külvilág tiszteletére és a magyar lakosság megértésére.
Gyurcsány Ferenc
Magyarország miniszterelnöke
Bokros Lajos programja volt az első valóságos számvetés és szembenézés azokkal a követelményekkel és kihívásokkal, amelyeket a szociális piacgazdaság támasztott a rendszerváltás utáni új Magyarországgal szemben. Ebben az értelemben lényegét, fő irányát, az általa közvetített gazdasági, társadalmi szerepfelfogást tekintve progresszív politikai és történelmi tett.
Bokros Lajos volt az első, aki világosan mert arról beszélni, hogy a szociális piacgazdaság keretei között nem tartható az állami és az egyéni felelősségvállalásnak a szocializmusban kialakított egyoldalú szerkezete. A szabad polgári demokratikus Magyarország sikerének alapja csak az egyéni és közösségi teljesítmény lehet.
A Bokros-program ebben az értelemben elsősorban – legalábbis szándékai szerint – az első valóságos társadalmi kultúraváltási program. Mert az igenis a társadalmi kultúra része, hogy ha valaki egyetemi, főiskolai diploma szerzésével több lehetőséget és könnyebb életet nyújtó tudáshoz, kapcsolatrendszerhez, végzettséghez jut, akkor attól jogosan és racionálisan kérhető, hogy képzésének költségeihez maga is járuljon hozzá. És ugyanez a szándék volt kiolvasható abból a törekvésből, hogy a családtámogatás egyre inkább a rászorultak gyermeknevelését tegye könnyebbé. Ez utóbbi ügyben – különösen ismerve az akkori intézkedések konkrét hatásait és következményeit – azt gondolom, helyes, hogy helyreállt a családtámogatás univerzális jellege. Az intézkedések mögött ott lévő filozófia nagy általánosságban inkább bátorítandó, semmint kritikára érdemes.
A Horn-kormány igazán nagy érdeme az, hogy megértette az állami működés átalakításának szükségességét. Hogy először indított el komoly és átfogó reformot, konkrétan a nyugdíjrendszer átalakítását.
Kétségtelen, hogy a Bokros-csomagnak van árnyoldala is. A legfontosabb talán az, hogy képtelen volt kellő védelmet nyújtani a legnehezebb helyzetben lévő családoknak. A Bokros-csomag egyébként támogatható és utólag is támogatandó makrogazdasági céljai és eszközei kevésbé, vagy alig egészültek ki hatékony szociális védőintézkedésekkel.
A csomagnak hosszú távú strukturális, intézményi, szabályozási, ha úgy tetszik, reformszerű következménye – a nyugdíjreform megindításán túl – valójában nem volt. Nem nyúlt hozzá sem az egészségügy, sem az oktatás, sem a jóléti rendszer egyéb elemeihez vagy az igazgatáshoz olyan módon, hogy az tartós szerkezeti, működési, finanszírozási, filozófiabeli változást okozott volna. Éppen ezért hatása is átmeneti volt, és jól láthattuk, hogy 1998 után az intézkedések vitathatatlanul pozitív eredményei hogyan enyésztek el. Ma nincs szükség még egy Bokros-csomagra, és általában sincs szükség újabb kiigazításra. Ma az a legnagyobb feladat, hogy magunk mögött hagyjuk a társadalmi, politikai feudalizmus és szocializmus maradványait.
