Robert Capaként minden idők legjobb haditudósítójaként lett halhatatlan. Kiderült, hogy nem csak a képei jók. Nála szűkszavúbb, izgalmasabb és hitelesebb leírást a normandiai partraszállásról nem könnyű találni.
Fotóin a halálba menőket köszönti, de visszaemlékezése leginkább Rejtőt idézi. Nem csak humora, döntései is. Tunisz fölött azért száll fel a 82. ejtőernyős hadosztállyal, mert a WC-ben összetalálkozik egy fiúval, aki hathónapos kiképzést kapott, hogy invázió esetén ledobják, de aznap a hasmenése miatt nem tud felszállni. Bár addig még soha nem volt a hátán ejtőernyő, egy pillanat alatt dönt: beugrik a helyére. Később, Németország felett már ugrás közben készíti a fotóit.
Maradhatott volna a front mögött, mint a többiek, de amikor először fotózta a bevetésről visszatérő pilótákat, rájött: „ez a fajta fotózás a temetkezési vállalkozóknak való, márpedig nekem semmi kedvem ehhez a szakmához. Ha egyszer kénytelen vagyok részt venni a temetésen, részt fogok venni a hozzá vezető folyamatban”. Részt vett.
Fülig Jimmy is megirigyelhetné meneküléseit. Volt, hogy azért úszta meg a hadbíróságot, mert tudta, milyen bort ittak a franciák az osztrigához 42-ben, volt, hogy azért, mert túl rosszul pókerezett, máskor meg, mert kiderült, hogy a kikötőparancsnok felesége is pesti lány.
A háború önmagában neki nem volt hír. Elsőnek lenni, csak ez számított. A tunéziai front is csak addig érdekelte, amíg meg nem csinálta a képeit. „Ez a háború leginkább egy öregedő színésznőhöz hasonlít: egyre veszedelmesebb és egyre kevésbé fotogén” – írta.
Két bevetés között a Savoy luxuslakosztályában élvezte az ezüst tálcán szervírozott, tojásporból készült rántottát. A normandiai partraszállás hajnalán az anyahajón fehér zubbonyos pincérektől vette át a reggelijét, hogy azután hat órával később az Omaha partszakaszon fehér vászonzsákokba varrt holttesteket fotózzon.
Az egyetlen volt, aki kint járt a parton, aki végigélte és dokumentálta a poklot. Más kérdés, hogy a pótolhatatlan filmet a Life magazin laboránsa izgalmában túl forrón szárította, az emulzió leolvadt a filmről, így a 106 képből 10 maradt. Nincs lexikon nélkülük.
Capa sorait olvasni Kelet-Európában különös érzés. A vesztesek történelemkönyvein, a kifosztott és megalázott öregek történetein felnőve olyan meseszerű elképzelni az érzést: kérdőjelek nélküli győztesként és felszabadítóként bevonulni valahova… Mint Capa az amerikai katonákkal. Mintha legalábbis Ózhoz utaznánk a sárga köves úton. Pedig Capa olykor közelebb van hozzánk, mint Amerikához. Amerikai, amerikai állampolgárság nélkül, magyar ősökkel, magyar állampolgárság nélkül. Jogilag nem is létezik. Talán ezért nem tud amerikai szívvel örülni a győzelemmorzsáknak. „Győzelmet fotózni nagyjából olyan, mint egy esküvőt fotózni a templomban 10 perccel az ifjú pár távozása után” – mondja. Úgyhogy békeidőben továbbáll. Aztán 1954-ben Indokínában rálép egy aknára, amikor jobb szögből akar fotózni. Vége.
Egyszer azt írta: az a különbség haditudósító és minden más egyenruhás között, hogy „szabadságában áll megválasztani a tartózkodási helyét. Ilyesformán tehát vállalhatja a gyávaságot is és vele azt az életfogytig tartó kínszenvedést, hogy még csak ki sem végezték érte”.
Robert Capa: Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból › Park Könyvkiadó › 271 oldal › 4900 forint
