Barbra Streisand római koncertjére 1200 dollárért (közel 220 ezer forintért) árulták a jegyeket. Andrea Bocellit az első sorból 1495 dollárért (270 ezer forint) lehetett hallgatni, Prince júliusban – egyik albumának címéhez igazodva – 3121 dollárért (570 ezer forint) adott exkluzív koncerteket a Hollywood Roosevelt Hotel bárjában. Az Egyesült Államokban a koncertbelépők átlagára a tíz évvel korábbi 26 dollárról 61 dollárra (4,8 ezer forintról 11 ezerre) emelkedett, s a sztárok világkörüli turnéin is egyre húzósabbak a jegyárak (Madonnát átlag 33 ezer, Elton John-t 23 ezer forintnak megfelelő dollárért lehetett látni).
Madonna Londonban. Sokat megadnak érte.
RÉGI-ÚJ VÁSÁRLÓK. A popelit produkcióit a tengerentúlon nem a konzumelit, hanem a jóléti társadalmak középrétegei fogyasztják. A koncert-, illetve sportarénák nézőterét a fiatalok mellett főleg a fizetőképes 40 felettiek, a baby boomer generáció tagjai töltik meg. Büdzséjük bírja a „sorozatterhelést”, s a rockzenével együtt felnőtt nemzedék látni akarja a kedvenceit, fel akarja idézni a régi szép időket, ezért a borsos jegyárakat is hajlandó leszurkolni. Mellettük felnőtt egy másik fizetőképes réteg is. A fiatalok jelentős részének, az iPod-generációnak ugyan a rock már nem jelent olyan sokat, viszont a sztárokat, a klasszikusokat ők is látni akarják. „Ezért mutat olyan eklektikus képet egy Rolling Stones- vagy
George Michael-koncert nézőtere” – mondja Gennaro Castaldo, a HMV zenekiadó sajtófőnöke. A jelenséget ugyanis a kiadók és a koncertszervezők is felismerték, s már régen nem az életkor szerint határozzák meg a célközönségüket, hanem aszerint, hogy kinek fontos az adott zene.
A baby boomer generáció tagjai sokszor magukkal viszik a koncertekre családjukat is; ez is magyarázza, miért töltik meg a tömegek a stadionokat, arénákat. Eközben a zene – a sporthoz hasonlóan – a hétvégék után a hétköznapoknak is a részévé vált. David Bowie nyilatkozta nemrégen: a popzene ma épp olyan magától értetődő eleme a mindennapi életnek, mint a villany vagy a csapvíz.
Ez az új összetételű közönség azonban az extra árakért cserébe ma már elvárja az extra kínálatot, a minőséget, a pluszszolgáltatásokat. Az álló- és ülőhelyek mellett mind többször kínálnak prémium helyeket is. A The Eagles esetében például az átlagosnak mondható, 100-140 dolláros (18-25 ezer forint) jegyek mellett limitált példányszámban 228-560 dollárért (40-100 ezer forintért) arany- és gyémántjegyeket is árusítanak, amelyekhez extrák is járnak. Például a nézők a színpadon vagy annak közvetlen közelében ülhetnek, ingyen ételhez, italhoz, exkluzív kiszolgáláshoz, kedvező parkolási lehetőséghez, esetleg VIP-találkozáshoz juthatnak, s ajándékba pólót, párnát vagy más ajándéktárgyat kapnak.
Peter Stirling Benson, az egyik legnagyobb amerikai jegyértékesítő cég, a Ticketek ügyvezető igazgatója szerint a rendszer mindinkább emlékeztetni fog a repülőjegy-eladáshoz. A közönség pénztárcájához és igényeihez alkalmazkodva lesznek fapados, turista, business class és extra árú belépők. Az ok a hagyományos zeneipari struktúra összeomlásában keresendő. A lemezeladások drasztikusan visszaestek, az illegális letöltések miatt apadnak a jogdíjakból befolyó jövedelmek, s lanyhul az érdeklődés a kereskedelmi rádiók és zenetévék iránt. Mindezek miatt a pop- és rocksztárok számára a turnézás, illetve a fellépésekhez kapcsolódó járulékos üzletelés (merchandising) kínálkozik menekülési útvonalnak. Régebben a lemez adta el a turnét, míg ma éppen fordított a helyzet. Az előadók a lemezek után jellemzően 12 százalékot kapnak, a koncertek bevételéből azonban 30-50 százalékot is profitálhatnak.
KIVÁLTSÁGOSOK. A koncertek közönsége és rituáléja az utóbbi időben nálunk is megváltozott. A nyugati jelenség begyűrűzött hozzánk is, de a jelek szerint egyelőre „túl sok a jóból”. Noha a jegyárak Magyarországon is erősen differenciálódtak, a jelenlegi hazai életszínvonal nem engedi meg a jóléti társadalomhoz igazodó konzumkultúra gyors térhódítását. A koncertpiacon ennek nyomán erős szelekció mutatkozik a közönség körében, amely egyre markánsabban átrétegződik. A minőségi koncertre járás luxusát, illetve a borsos jegyárakat ma már csak bizonyos társadalmi rétegek engedhetik meg maguknak: leginkább a nagyvárosokban és Budapesten élő yuppiek, illetve a módosabb középréteg tagjai. Egyre többen vannak, akik már csak egy-egy kedvencre tudnak összespórolni 10-15 ezer forintot, vagy különböző fesztiválokon pótolják a hiányokat, ahol néhány nap alatt több fellépést is láthatnak ugyanazért a pénzért. Jelentős rétegek azonban hamarosan végleg kiszorulhatnak a koncertpiacról (pedig a drágaság még ma is viszonylagos: tőlünk nyugatabbra átlag 20-30, de nem ritkán 80-90 százalékkal is többe kerülnek a jegyek). Ezzel a kedvezőtlen változással a hazai koncertszervezők is tisztában vannak. Hegedűs László, a Live Nation Hungary Kft. ügyvezető igazgatója elmondta: felmérést végeztettek a magyarországi fizetőképes keresletre vonatkozóan, hogy megtudják, milyen jegyárakat kérhetnek el a koncerteken. Szerinte a relatív alacsony Rolling Stones-árakban például az is szerepet játszott, hogy az eleinte tervezett, s még mindig mérsékeltnek számító 20-25 ezer forintos belépőket nálunk mindössze félmillió potenciális vásárló tudta volna megfizetni, a 13-19 ezer forintosokat viszont már négyszer ennyi, ezért inkább ez utóbbi ársávot választották. A majdnem telt ház bizonyította, jól kalkuláltak.
Ezzel együtt, a jegypiacon az elmúlt években nálunk is árrobbanás történt, s az idei szezonban – a koncertek nagy száma okán is – a tarifák elérkeztek a kritikus határhoz. Egy vérbeli rajongó akár havi 50-100 ezer forintot is áldozhatott kedvenceire, hiszen előfordult, hogy tíz napon belül fél tucat olyan világsztár is fellépett különböző helyszíneken, akik 7-15 ezer forintért ugyanannak a célközönségnek muzsikáltak. Ezt a dömpinget a magyar piac nem képes megfizetni, amit néhány kongó nézőterű, látványos bukás is jelzett például a Margitszigeti Színpadon vagy a Petőfi Csarnokban.
Az idén a Sziget is válaszúthoz érkezett: vagy felbukkannak újabb jelentős vásárlórétegek a koncertpiacon, vagy tovább kell emelni a jegyárakat, hogy az inflációt, a növekvő költségeket, s az egyre magasabb sztárgázsikat fedezni lehessen. Ez utóbbi nagyon kockázatos lehet, s beindíthatja azt a negatív spirált, amelyről Gerendai Károly főszervező így beszélt: „Ha nincs miből finanszírozni a többletkiadásokat, akkor valahol spórolni kell, amitől rosszabb lesz a Sziget. Ez kihat a látogatottságra, az meg a szponzorokra, ami miatt ismét faragni kell a kiadásokon, mire ismét romlik a rendezvény színvonala, és így tovább.”
A Sziget az elmúlt években emelkedő nézőszámmal, csaknem telt házzal működött. Gábor Kálmán szociológus kutatásai alapján a szervezők egy stabil rétegre alapozhatták a számításaikat. A rendezvény a fizetőképes egyetemista-középiskolai diákság, illetve a már komoly vásárlóerejű fiatal középosztály, a yuppiek szigete lett, ahonnan – elsősorban anyagi okokból – mára csaknem kiszorultak a szegényebb társadalmi rétegek, ifjúsági csoportok, szubkultúrák. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a 37,5 ezer forintos (egyébiránt már napokkal a start előtt elkapkodott) „ottalvós” hetijegy ára, s a hozzá kapcsolódó megélhetési költségek (hozzávetőleg 60-70 ezer forint) miatt a „kultúrkemping” 2007-ben többe kerül, mint egy egyhetes középkategóriás külföldi nyaralás. Ezeket az árakat az ide látogató külföldiek különösebb gond nélkül megfizetik, a hazai „szigetelők” jelentős részének azonban már mélyen a zsebébe kell nyúlnia.
A megszorító intézkedések és a várható áremelések hatására a szórakozásra fordítható összegek a közeljövőben tovább csökkenhetnek, s mivel a hazai konzumelit bővülésére a koncertszervezők nem számíthatnak, a középrétegek pedig minden bizonnyal tovább erodálódnak, a folyamatosan dráguló popkultúra árait egyre kevesebben lesznek képesek megfizetni. Ez a szelekciós folyamat a kultúra különböző szegmenseiben – mozi, könyv, színház – évek óta megfigyelhető, s a jövőben minden bizonnyal a koncertpiacon is felerősödik majd.
