Történelmi mélyponton van a politikusok népszerűsége, mind több ember fordul el a politikától, és még sokszor az önmagukat biztos szavazóknak mondók is szkeptikusak saját pártjuk szavahihetőségét illetően. Nem pusztán az vizsgálandó tehát, hogy rövid távon melyik oldalnak hozhat sikert a pártok kampányeszközévé vált népszavazás, vagy miként hat mindez a kormányprogramra, a reformokra, illetve a képviseleti demokrácia intézményrendszerére. Az is fontos kérdés, hogy a mindent „igen vagy nem” választássá egyszerűsítő referendum segíti-e a politikai szereplőket hitelességük visszaszerzésében.
Fotó: MTi
Csakhogy a népszavazás ebben a vonatkozásban komoly kockázatot hordoz – nem pusztán a kormányoldal, hanem az azt eredetileg kezdeményező Fidesz számára is. A jelenlegi népszavazás kezdeményezése ugyanis éppen azokon a tévhiteken alapul, amelyek az elmúlt években a politikai szereplőkbe vetett bizalom megrendlülését okozták.
1. tévhit: A politika- és pártellenesség egyben rendszerellenesség is.
A Fidesz érvelésében a referendum „több mint egyszerű népszavazás”: a 2006-os parlamenti választás korrekciójának eszköze, amely a párt retorikájában összefügg a rendszerváltás és az azóta eltelt időszak kritikájával. Mindez része annak a folyamatnak, amelynek során a magyar átmenetet élesen bírálók sorába beálltak maguk a parlamenti pártok, és nem vették észre, hogy a rövid távú célok érdekében voltaképpen saját hitelüket rombolják. A politikai elit azt téveszti szem elől, hogy míg a rendszerellenes politikai szereplők, vagy a rendszerkritikus értelmiség részéről racionális cselekedet visszatérően a rendszerváltás és a képviseleti rendszer kudarcáról beszélni, addig ugyanez a parlamenti pártok részéről hosszabb távon csakis kontraproduktív lehet. Mert bár a magyar társadalom többsége valóban csalódott a rendszerváltásban, a politikusokban és az intézmények egy részében, ez nem jelent egyben rendszerellenességet is. Az elmúlt 17 év tapasztalata alapján nincs bizonyíték arra, hogy a magyar választók előnyben részesítenék a közvetlen demokrácia intézményeit. A választók nem bíznak a pártokban, de nincs jele annak, hogy az önmagukat civilnek nevező szervezetekben vagy mozgalmakban jobban bíznának. A választók nem bíznak a parlamentben, de a népszavazásokon 1989 óta folyamatosan csökkenő részvétel nem éppen a közvetlen demokratikus eszközök iránti elkötelezettségükről tanúskodik. A kormány legitimitása 2006 őszén valóban megrendült, de a kormányellenes tüntetők gyorsan elvesztették tömegtámogatásukat, miután a „Kossuth téri új alkotmányozók” lettek az események hangadói. Lehet, hogy sok választó „gengszterváltásnak” becézi a rendszerváltást, de az intézmények és a pártrendszer stabilitása jelzi: a többség nem a rendszer jellegével, hanem annak működésével elégedetlen.
2. tévhit: A választó dönteni akar.
Ahogy a rendszerváltás divattá vált bírálata nem jelenti automatikusan a képviseleti demokrácia megváltoztatása iránti tömeges elkötelezettséget, úgy a politikusokkal való elégedetlenség sem jelenti, hogy a választók szeretnék átvállalni tőlük a döntési felelősséget. Lehet persze leegyszerűsítő módon értelmezni azokat a felméréseket, amelyek szerint a választók több beleszólást szeretnének a politikába, de érdemes inkább szétválasztani a döntés befolyásolása iránti igényt, illetve magát a döntést.
Az előbbivel kapcsolatban jogos az elégedetlenség, hiszen az érdekérvényesítés lehetősége Magyarországon – számos ok miatt – meglehetősen gyenge. Ezt jelzi az is, hogy a rendszerváltás óta valódi tömegdemonstrációt csak politikai jelszavakat hangoztató pártok tudtak szervezni, az érdekképviseleti szervek, vagy maga a szociális elégedetlenség mindeddig nem bizonyult mozgósító erőnek.
Teljesen más kérdés viszont a döntés átruházása a választókra; ezzel kapcsolatban nemzetközi példákkal is bizonyítható, hogy a sorozatos népszavaztatások a politikai részvétel csökkenéséhez vezetnek – így van ez még Svájcban is. A választók tehát akkor nem bíznak a politikusokban, ha nem tarják őket elég döntésképesnek, és nem látják, hogy a rossz döntéseikért vállalnák a felelősséget. A választó megbízható vezetést vár a politikustól, akire a döntés felelőssége nyugodt szívvel átruházható. Emiatt hosszú távon nem tűnik hitelesnek egyetlen olyan politikus sem, aki minduntalan a néphez fordul, miközben „egy közölünk” imázst ölt.
3. tévhit: A politika az egyes ember problémáira keresi a választ.
A bizalmi válság egyik legfőbb oka, hogy a magyar politikusok a rendszerváltás óta erősítik a közhiedelmet, miszerint az egyes ember személyes jóléte politikai döntés kérdése lenne. A választó pedig csalódik minden egyes alkalommal, amikor kiderül ennek képtelensége. Könnyen lehet, hogy a Fidesz, vagy más kezdeményező kellő számú választót tud mozgósítani a vizitdíj vagy a kórházi napidíj ellen, vagy mellette. Az is elképzelhető, hogy ha a Fidesz által propagált válaszok nyernek, a párt végül részben ennek köszönhetően kormányra kerül. De mi lesz azután? Az egészségügyre vonatkozó kérdések minden embert érintenek, konfliktusos ügyek, és nem kezelhetők rövid távon, éppen ezért rendkívül kockázatos mindezeket népszavazás tárgyává tenni. Egy politikai probléma éppen attól lesz politikai, hogy nincs olyan egyszerű megoldása, amelyet mindenki elfogadna. Itt ugyanis a Fidesz szándékai szerint sem pusztán a vizitdíjról vagy a napidíjról van szó (nem is beszélve a kórház-privatizációról és a biztosítási modellek kérdéséről), hanem az egészségügyi reform egészéről, azaz egy olyan témáról, amely a népszavazás eredményétől függetlenül politikai vita tárgya marad. Éppen ezért kockázatos ilyen jellegű ügyekben referendumot tartani, ha ugyanis a kérdés lezáratlan marad, a választó úgy érzi: nem veszik figyelembe a véleményét, a politikusok iránti bizalom pedig tovább csökken.
4. tévhit: A népszavazás az értelmes vita lehetőségét teremti meg.
Orbán Viktor megfogalmazása szerint „a népszavazás visszaadja az embereknek azt a lehetőséget, hogy a valós helyzet tudatában értelmes vitát folytathassanak, és véleményt mondhassanak a saját és az ország jövőjét érintő legfontosabb kérdésekről”. Amellett, hogy a Fidesz elnöke ebben a mondatban összekeveri a közvetlen demokrácia két formáját, vagyis az önkormányzást, és a népszavazásos demokráciát, saját hitelessége szempontjából kockázatos értelmezést ad a referendumnak.
A népszavazás ugyanis jellegéből fakadóan a legbonyolultabb politikai ügyeket is eldöntendő kérdéssé degradálja, azaz nemhogy megteremti, hanem éppen kizárja az értelmes vita lehetőségét. Ezt alapul véve Orbán Viktornak saját hitelessége érdekében ragaszkodnia kellene ahhoz az – egyébként is vállalt – értelmezéshez, amely szerint a referendum az előrehozott választások kikényszerítésének eszköze. Ez utóbbi olvasat ráadásul a mozgósítás szempontjából is hatékonyabb lehet a fent idézettnél, amely megvalósíthatatlansága miatt pusztán a népszavazás kezdeményezőinek hitelességét áshatja alá.
Ha pusztán rövid távú politikai érdekekben gondolkodunk, akkor a Fidesz szempontjából akár sikeres is lehet a népszavazás. A politikai hitelességet tekintve azonban nagy valószínűséggel még nehezebb helyzetbe kerül majd a politikai elit egésze.
