Prágában háromszor jártam, három történelmi korszakban. Először a hatvanas években (de ‘68 előtt), és az aranyváros nyomott város volt, szürke és szomorú. Bár nem lőtték és bombázták, de amit nem végzett el a háború, pótolta a pártállami sivárság. Másodszor 1992-ben jártam itt, párom a Rigoletto Gildáját énekelte vendégként: akkor már ébredezett a város hosszú Csipkerózsika-álmából. Mosolygott. Most pedig, 2007-ben, csillog, él, bozsog a szép, megújult épületei között. Divat a világból idelátogatni. A prágaiak szerint már túl sok is nekik a turista, nem lehet mozogni tőlük („Száli, te most panaszkodsz vagy dicsekszel?”). Nem elviselhetetlenül hektikus nagyváros, de izgalmas nagy város.
Szép hegykoszorú húzódik a „budai” oldalon. Most bejártuk ezt is. Hatalmas völgykaréjában valamikori szerzetesek erdőnyi gyümölcsfát ültettek a város népének, ezt azóta is ápolják, a prágaiak ide járnak ma is szabadon gyümölcsöt enni. Szerintem ez gyönyörű. Bejártuk a Hradzsint is, ahová e másfél órás séta vezetett, meglátogattuk az ablakot, ahonnét a cseh uralkodókat és elnököket ki szokták dobni, amikor már nincs rájuk szükség. Aztán a gótika csodáját, a Szent Vitus székesegyházat, melynek az oldalbejárata fölötti hatalmas aranymozaik, mielőtt a Hradzsin egyik szárnyépületével el nem takarták, beragyogta az egész várost, mindenhonnét látni lehetett. Átsétáltunk a Károly hídon az Óváros felé (emberemlékezet óta nem jártam ennyit), és most, július 9-én, amikor ezt a cikket írom és nyitva a rádió, hallom: pont 650 évvel ezelőtt, 5 óra 31 perckor (cseh precizitás) kezdték el építeni a hidat, és megkondult a Vitus-székesegyház csak rendkívüli alkalmakkor megszólaltatott, hatalmas Zsigmond-harangja. És hogy a habarcsba tojást kevertek, azért olyan tartós a híd. (Asszonyoknak jó tanács: sok tojást az ételbe, és tapad a férj.)
Emlékezvén a 40 év előtti élményre, el kellett vigyem a páromat (aki akkor még éppen csak megszületett) a régi zsidó temetőbe. A monumentális berlini új holocaust emlékművet sokan kritizálják, szerintem nagyszerű és riasztóan megrendítő, ahogy az ember bolyong a hatalmas betonlabirintusban, mely többször elnyeli észrevétlenül, mert lassan mélyül a talaj. Arra azonban nem gondoltam Berlinben tavaly, hogy némiképpen hasonló élménybe rántja be az embert, mint a sok száz éves prágai zsidó temető, festőien zsúfolt, ide-oda dülöngélő sírköveivel. Látványnak képzőművészeti remekmű, melyet az idő hozott létre, de élménynek kőbe örökített transzcendens csoda. A zsidókat védelmező Gólem megépítőjének, Lőw csodarabbinak a sírkövére megint elhelyeztem a magam kavicsát. (Annyira szép, egyszerű és tartalmas ez a zsidó tradíció a sírokra tett kövekkel, hogy keresztényesítve szüleim sírjára is teszek mindenkor egy-egy kavicsot.) Bementünk a régi zsinagógába is, melynek padlásán állítólag a megőrült, randalírozó Gólemet (miután a csodarabbi hatástalanította, kiemelvén a „chip”-et a homlokából) elhelyezték és elporladt agyagként most is ott pihen.
A sok történelemtől és kultúrától elpilledve ebédelni kellett. Hívogatott egy szép, nyilván Monarchia-korabeli „Jugendstil” épületbe öltözött, pompás belvilágú étterem, Pravda néven. Valami nem stimmelt nekem, jobban megnéztük a házat, és bizony fölfedeztük, beépítve a falba, az eredeti feliratot: Vendéglő a Régi Zsinagógához. Egy Becherovka és egy pikáns Beton (Becherovka + Tonic) után ettünk egy ragyogó kaporlevest gombóccal; a kapor mindig csoda, ha felbukkan egy ételben. Majd nem sokat teketóriázva éhségünkben, kértünk egy biztonságos lasagnét (ilyen napunk volt az előző esti fantasztikus, csehül ropogós és nehéz félkacsa után, fejenként). Viszont a lasagne is nem olaszosan, hanem csehül nyakon volt öntve egy finom, vastag mártással. Most meg itt néz rám az íróasztalomon az emlékül hazahozott, rendkívül ronda szuvenír-Gólem, szemrehányóan: az étrendbe egy kis zsidó stich azért nem ártott volna. Igazad van, Gólem, de azért ne porladj el itt nekem, kérlek!
