Önálló stratéga

– Milyennek látja a vezetési tanácsadó szakma jövőjét?

– A következő 3-4 évben, azaz 2010-ig nagyon jónak. Először is, a világgazdaság és az európai gazdaság növekedni fog, ez azzal függ össze, hogy olyan befektetési javakat mi állítunk elő, amelyekre Indiának, Kínának és más fejlődő országoknak szüksége van. Másrészt a globalizáció, a nemzetközi verseny, az iparági konszolidáció, a felvásárlások hatásai olyan erősek, hogy a cégek magukban nem tudnak megbirkózni velük, szükségük van a segítségünkre. Így e szegmens 2010-ig kétszámjegyű növekedési rátákra számíthat.

– Fellendülés idején a vállalatok inkább növekedési stratégiákhoz kérnek segítséget és nem költségcsökkentési megoldásokhoz?

“Félünk a versenytől, mert többre becsülünk egy látszólagos biztonságot.”

– A globális verseny, amiből profitálunk, egyidejűleg erősebb konkurenciának is kiteszi a cégeket, így ma párhuzamosan kell növekedési stratégiát követniük és költséget csökkenteniük. Utóbbinak két módja van: a belső racionalizálás és a kiszervezés az alacsonyabb bérű országokba.

– Akkor, némi túlzással, a vállalatoknak az összes rutinfeladatot célszerű Kínába kitelepíteniük, és Európában csak a stratégiai területeket, az innovációt tartani?

– Kína mindenekelőtt érdekes piac. Költségmegfontolásból elsősorban az amerikaiak és a japánok szerveznek ki Kínába. Számunkra, a német piac számára viszont a kézenfekvő outsourcing Közép- és Kelet-Európába irányul, Ukrajnába és hasonló országokba, amelyek logisztikailag közelebb vannak, és amelyekkel kulturálisan is sok minden összeköt. Kína és India egy idegen kultúra kockázatát hordozza, a szellemi tulajdon védelme nem biztosított, ellentétben például Magyarországgal. A kommunizmus idején egyetlen dolog működött jól, a természettudományos képzés, azaz itt olyan embereket kapunk meg jó költséggel, akikből Németországban túlságosan is kevés van. Közép- és Kelet-Európának még nagy esélyei vannak a kontinentális Európából érkező befektetőknél. Németország többet fektet be ebbe a térségbe, mint Kínába. De lehet, hogy idővel rájövünk valamire, amit a versenytársaink még nem tudnak, és amit el tudunk adni Kínában a mi árainkon. A kínaiak majdnem annyit fektetnek a kutatás-fejlesztésbe, mint az egész EU, mindezt egy erősebb növekedés mellett. És az odaérkező külföldi befektetések és menedzserek tapasztalatokat visznek. Hamarosan erős vetélytársat kaphatunk Kína képében.

– Az európai gazdaságot azonban nemcsak Kína fenyegeti. A McKinsey egy tanulmánya szerint a munka termelékenysége egyharmadával alacsonyabb itt, mint az Egyesült Államokban.

– És a K+F-hatékonyságunk is. Az Egyesült Államokkal kevesebb problémánk van, mert a termékpalettánk teljesen kiegészíti egymást. Az amerikaiak nem azokat az autókat állatják elő, amelyeket mi, nem azokat a beruházási javakat, nem azokat a divat- és életstílus-cikkeket, mi pedig nem azokat a szoftvereket és komputereket gyártjuk, amelyeket ők. A külkereskedelemben nincs direkt verseny, kivéve a dollárárfolyam hatását a repülőgépgyártásra. A helyzet nem tragikus. Sokkal problémásabb a Japánnal folytatott verseny. Ami a termelékenység eltérését illeti, az amerikaiaknak teljesen más a kultúrájuk, mint nekünk.

– Nincs 35 órás munkahét, nincsenek szakszervezetek…

– Teljesítményalapú kultúrájuk van, mindenki Bill Gates akar lenni. Nálunk meg mindenki olyan jól akar élni, mint a szomszédja. Legyen meg az autója, legyen egy hétvégi házikója, biztos állami nyugdíja és egészségbiztosítása. Németországban – de ugyanez igaz Olaszországra és Franciaországra, valószínűleg Svájcra és Ausztriára is – úgy döntöttünk, hogy a szabadidő számunkra többet ér, mint a pénz. A különbség egy gyalogos és egy kerékpáros közt nagyobb, mint egy kerékpáros és egy volkswagenes közt. És egy Cadillac meg egy Volkswagen közt már alig van különbség, mindkettő ugyanolyan gyorsan megy, ugyanannyit vár a dugóban. Ez a pénz híres csökkenő határhaszna. És mi túl korán úgy döntöttünk, hogy a szabadidőt a munka elé helyezzük. De vannak kivételek. Spanyolországban a bevándorlás révén a lakosság száma az elmúlt tíz évben 39 millió­ról 44 millióra nőtt, a bevándorlók mind hozzájárultak a növekedéshez és a jóléthez. A számok döbbenetesek. A növekedés 50 százalékát a bevándorlók generálták. Mi németek, osztrákok és hasonlók állandóan félünk, hogy a lengyelek, magyarok, románok átjönnek hozzánk, olcsóbban dolgoznak, és akkor a mi alkalmazottaink elvesztik a munkájukat. Pedig többen leszünk, több fogyasztó lesz, nagyobb a gazdaság, olcsóbban tudunk gyártani, és a német dolgozók majd valami mást fognak csinálni. Félünk a versenytől, mert többre becsülünk egy látszólagos biztonságot.

– Ön viszont az önállóságot becsülte többre. Köztudott, hogy cégét, amely a legnagyobb független európai stratégiai tanácsadó, többször meg akarták venni. Melyik volt a legcsábítóbb felvásárlási ajánlat?

– A legvonzóbb vételi ajánlat az volt számunkra, hogy 1999-2000-ben 3 milliárd euróért menjünk tőzsdére. De ez nem illik az ügymenetünkhöz, mi nem nyilvános tevékenységet folytatunk. Ez egy diszkrét szakma, ahol az ügyfelek titkait meg kell őrizni, márpedig, ha idegen tulajdonosoknak kellene beszámolnom, akkor e titkok is terítékre kerülhetnének. Ami pedig a felvásárlást illeti, a stratégiai tanácsadó cégeknek annyira egyedi kultúrája van, hogy ezeket szinte lehetetlen egymásba integrálni. Ha felvásároltak volna minket, vagy mi vettünk volna egy céget, valószínűleg az emberek fele felmond, azaz a semmit vettük volna meg.