Egyetértéssel olvastam a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökének az állam és a piac közötti ésszerű munkamegosztással kapcsolatos álláspontját. Simor András előadása azonban egy ponton meglepő fordulatot vett, amikor – a Hírszerző.hu tudósítása szerint – kijelentette: „Magyarországnak most a több évtizeddel ezelőtti japán példát kellene követnie. Az ázsiai ország annak idején inkább másolt, mint eredeti újdonságokat fejlesztett ki. Magyarországnak most az adaptáció fontosabb, mint az innováció.”
A javaslatban olvasható szemantikai talány – az adaptáció és az innováció, mint ellentétpár – megfejtésétől most tekintsünk el. Fontosabb: a javaslat maga. Helytálló-e a japán „adaptáció” másolással történő azonosítása és transzplantálható-e a mai Magyarországra a japán fejlesztéspolitikának a második világháborút követő évtizedekben alkalmazott stratégiája?
Japán azért is volt képes a külföldi technológiák értő másolására, mert 1958-tól kötelező volt a 12. osztályos alapoktatás.
Fotó: Reuters
Való igaz, hogy ennek a stratégiának egyik – de csak az egyik – eleme volt a „másolás”. Tény, hogy a japán gazdaságnak a világgazdaság növekedési ütemét többszörösen meghaladó fejlődésében, különösen a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben szerepe volt a másolásnak, azaz a külföldi – elsősorban az amerikai és a német – technikai vívmányok átvételének is. Megjegyzem, hogy az akkori geopolitikai helyzet miatt az amerikaiak hagyták is – ha nem egyenesen ösztönözték – a japánokat „másolni”. A másolás egyébként önmagában minden iparosítási folyamat szükségszerű velejárója. Különösen olyan országban, ahol megkésett iparosítás és felgyorsult modernizáció van napirenden.
A japán másolás különlegességét részben a képírás kialakulásához kapcsolódó, s igen kifinomult vizuális kultúra adja, s az a társadalmi magatartásforma, amely magas szintű munkakultúrával párosul. A feladat tökéletes végrehajtása, így a lemásolt technika és gyártási eljárások tökéletes alkalmazása szinte magától értetődő. A japán feldolgozóipar dinamikusan fejlődő ágazataiban a külföldi licenceken és know-how-kon alapuló termelés aránya a hatvanas években elérte a 25-30 százalékot.
A kulturális tényezők jelentőségére jó példa az Egyesült Államok hetvenes évekbeli kísérlete arra, hogy kormányzati támogatással lemásolja az igen sikeresen működő japán kereskedőház-rendszert. Volt pénz, paripa, fegyver. A kísérlet mégis kudarcot vallott, mert – ahogy azt annak idején amerikai kormánykörökben mondták – hiányzott a szamuráj.
A külföldi technika és technológia átvételében nem elhanyagolható szerepe volt Japánban a népesség iskolázottságának. Már 1958-ban kötelezővé tették a tizenkét éves alsó fokú oktatást. Japán a tízezer lakosra jutó főiskolai és egyetemi hallgatók számát tekintve már 1958-ban az Egyesült Államok után a második-harmadik helyet foglalta el.
TOVÁBBFEJLESZTETTÉK. Túlzott leegyszerűsítése a történetnek az, hogy Japán csak adaptálta a külföldi technikát és technológiát. A külföldről átvett termékek és gyártási eljárások alkalmazása együtt járt ezek továbbfejlesztésével; azaz ezekre építve élénk innovációs tevékenység bontakozott ki. Ennek statisztikai lenyomata a japán licencexport dinamikus növekedése már a hatvanas évtizedben.
A nagy másolási korszak már a gazdaságtörténelem része. Japánban és természetesen Magyarországon is megváltozott a világ. Mélyreható átalakulás ment végbe a gazdaság szerkezetében. Ennek érzékeltetésére elégséges arra utalni, hogy a bruttó hazai termék (GDP) létrehozásában az ipar elveszítette egykori dominanciáját, és helyét a szolgáltató szektor foglalta el. E szektornak egészen más a természetrajza, mint az iparnak; a termékek többnyire nem kézzelfoghatóak és csak ritkán tárolhatóak. Míg az iparban a szellemi tulajdon védelme a szabadalmi eljárásban megoldható, a szolgáltató szektorban ez a fajta védelem meglehetősen gyenge. Míg az ipari fejlődés motorja a technikai és technológiai korszerűsítés, valamint a kutatás és fejlesztés, addig a szolgáltatási szektor inkább adaptálója az új technológiának.
A versenypiaci kihívások, a klimatikus viszonyok változásai, a természeti környezet megóvása új lehetőségeket és kényszereket teremt a magyar agrárium megújítására, a kedvező agro-ökológiai helyzetünkből fakadó előnyök kihasználására. Ennek nyomán javulhatna a magyar mezőgazdaság értékképző képessége.
Mélyreható átalakulás történt az iparon belül is: az új technika és gyártási eljárások itt vannak az országban. Az „adaptáció” főkérdése most az, hogy ennek diffúzióját mennyire segíti – vagy nem segíti – a makrogazdasági környezet, az intézményrendszer működése és a rendelkezésre álló humán erőforrás minősége és szocializációja. Szerintem ez a típusú adaptáció maga az innováció, amelynek forrása a máshol keletkezett új tudás, ismeretek hasznosítása (is), feltéve, ha ez a folyamat tartós, vagyis működnek azok a kényszerítő (verseny) és ösztönző (növekedés) erők, amelyek a tanulást a vállalati magatartás immanens részévé teszik.
Ha a jegybank elnökének idézett álláspontja arra vonatkozna, hogy egy szűkös erőforrásokkal rendelkező kis ország megalapozottan válassza ki az eredményesség lehetőségével kecsegtető fejlesztendő termékeit és szolgáltatásait, egyetértenék vele. Az innováció azonban nem csak erről szól. Annyira nem, hogy immár fontos elemévé vált – például – a megújuló technikát és eljárásokat kísérő vállalat- és piacszervezés, a menedzsment módszerek megújítása is.
NEM RÉSZE A KÖZBESZÉDNEK. A jegybankelnök álláspontját nem tartom személyének felróható tévedésnek vagy hibának. Feltehetően ez is annak a következménye, hogy az innovációs politika egyszerűen nem tárgya sem a társadalmi, sem a politikai közbeszédnek. E terület intézményi képviselete is meggyengült. A következmény mérhető: az Eurostat 29 ország vállalatainak innovációs aktivitását vizsgáló legutóbbi felmérése szerint, Magyarország a ranglista hátulról harmadik helyezettje a sereghajtó Lettország és az utolsó előtti Bulgária után. Míg a hozzánk mérhető Ausztria iparvállalatainak 58 százaléka, szolgáltató vállalatainak pedig 48 százaléka innovatív, addig a magyarországi iparvállalatoknak a 21, a szolgáltató vállalatoknak a 20 százaléka kapta ezt a megjelölést. Ezek lehangoló tények.
Az innovációs aktivitás önmagában nem élénkíthető; a folyamat csak társadalmi, kulturális, gazdasági és intézményi beágyazottságában változtatható. Stabil és növekvő gazdaság nélkül nincs eredményes innováció sem. Ebben alighanem közös platformon állok a jegybank elnökével.
A szerző közgazdász, a Figyelő volt főszerkesztője
