Érzés, közérzet, világ, hangulat, atmoszféra, lebegés, révület, zsongás, és még sorolhatnám tovább, amit korunkban egyszerre és összefoglalóan jeleznek e szóval. Talán a régi jazzkorszak örömzenéiben, az afro-amerikai soul-éneklés boldog mámorában születhetett az a pillanat (Harlemben megéltem egy ilyen felejthetetlen istentiszteletet), amikor e szó mögé odasereglett ez a sokértelmű érzelmi állapot: feeling.
Manapság leginkább egy sokat emlegetett és sokat szidott jelenséggel kapcsolatban mondják: plaza-feeling. Lényegében egyetértek azzal az általános szociológiai rosszallással, amellyel az itt lézengő emberek, mindenekelőtt fiatalok életmódfüggőségét illetik, habár nem nyomhatom el magamban az ironikus emlékezést a mélykommunizmus idejéből, amikor a Coca-Colát vedelő kapitalista társadalom romlását dörögte a pártsajtó. És óhatatlanul asszociálok a nép-nemzeti tótumfaktum, Veres Péter sámáni jövendöléseire a „frizsiderszocializmus” veszedelmeiről. (Én meg úgy gondoltam, végre lehet a vasfüggöny mögött is frizsidert kapni.) Egyszóval van igazuk a plaza-lét bírálóinak, valóban lefegyverző, zsongítóan üres ez a céltalan lézengés, de értelmetlen prófétálni ellene, mert korjelenség, és mint minden korjelenség, ez is helyére kerül majd, addig még nem omlik össze a világ, legalábbis ettől semmiképp. Engem már egy régi vágású Kaufhausban, sőt, egy olyan levegősebb kompozícióban is, mint a párizsi Lafayette, viszonylag hamar áruházi szédülés fog el. De nem tagadhatom, hogy egy ilyen plazának valóban hatalmas vonzereje van. Mintha egyetlen épületbe zsúfolták volna a világot, védett vagy esőtől, hótól, melegtől, hidegtől, mindent megkaphatsz e bejárható univerzumban, mindent elintézhetsz, anélkül, hogy kilépnél az utca külvilágába. Beteges, de kényelmes állapot.
Például itt van a két Mammut. Nem egyszer fordult elő, hogy összegyűlt egy sereg nem csupán vásárolni, hanem elintéznivaló is: végül mi mutatkozott a legracionálisabbnak? Bemenni a Mammut egybe és kettőbe, nem létezik, hogy ott ne lehetne mindent abszolválni. Külön személyes nyelvészeti gyönyörűségem, hogy a nem mindig zseniális akadémiai helyesírási szabályzat egyik képtelenségére (mamut, egy m-mel, egy ekkora állatnak!) Mammuték fütyülnek, és megadják, ami a mammutnak jár, a második m-met is. Itt a vásárláson és ügyintézésen kívül meg lehet a három unokát etetni, a legkülönbözőbb kajáldákban. Vagy lehet őket moziba vinni. Volt szerencsém két Shreket is némán végignézni („Schrecklich!” – mondaná nagyanyám). Egyszóval ugyanaz a helyzet, mint a televízióval, amit el szabad és el is lehet zárni, bármilyen furcsán hangzik. A plazából is ki lehet lépni. De lehet jól érezni benne magunkat, amíg mindent le nem bonyolítottunk, mert nagyon kényelmes. Csak ne legyen életforma.
Tetszik, hogy immár hatodik éve működik itt a Mammut Színház, ezzel is hangsúlyozva, hogy ez nem csak egy nagyáruház, hanem – ahogy ők nevezik – „minőségi tér”. A program ügyes és változatos, drámától a dzsesszig, balettől a gyerekműsorokig mindent kínál, színvonalas szereplőkkel. De miért csak nyáron?
Egy egész emelet tele van különböző éttermekkel. Múltkor telefoncsere és névjegyrendelés után beültünk a mexikóiba. Először is megcsaltam az Unicumot egy Margaritas koktéllal, már csak a stíl kedvéért. Először ettünk egy méregerős kukoricakrémlevest. Majd párom egy „chili con carne” mellett döntött: vörösbab chili fűszeres, darált marhahússal, rásütött sajttal, tortillával. Olyasmi, mint egy szabálytalan sólet, de a lángoló csipkebokorban. Viszont nagyon jó, ha kibírja az ember. Elém egy „carne asada” került: fűszeres barnasörben pácolt marhasült (kicsit inas volt), zöld rizzsel és kétszer sütött babbal. Pompás. És ami elképesztő: félelmeink ellenére meg se kottyant mindez, nyilván az ősi fűszerezés bölcsessége miatt. Közben elkészültek a névjegyek, úgyhogy eltelve csípős babbal és Mexico-feelinggel – hazamentünk.
