Pénztáncoltató

Ajánlatot kaptam: nézzem végig a társulat legújabb produkcióját, a Nagyidai cigányokat. Hely csak a lépcsőn akadt ugyan, ám onnan is felmértem, hogy a mozgás jobb volt, mint bármelyik Megatáncban; a lányok szebbnek tűntek, mint a Kísértésben; a tempó pedig őrültebbnek hatott, mint a Győzike Show valaha. „Bár a valóságshow-k és egy kortárs darab nézőközönsége köszönő viszonyban sincs egymással, nekünk muszáj összefésülnünk a két teljesen különböző ízlést” – avat be ars poeticájába Vona Tibor, aki Román Sándorral karöltve hívta életre az ExperiDance Tánctársulatot. S jóllehet, a csapat gazdasági sikerei elvitathatatlanok – működésük hatodik évében 305 millió forintot realizáltak -, a magyar tánctársadalom mégsem hajt egy emberként fejet a művészi teljesítményük előtt. Vona azonban, aki hét éve lépett át a versenyszektorból a kultúrához kapcsolódó üzleti világba, nem hagyja, hogy a kritikusok a kedvét szegjék. A szkeptikus vélemények említésekor csak ennyit kérdez: „Ki örülne annak, ha tükröt tartanának elé, megmutatván: úgy is lehet, ahogy mi csináljuk?”

HOGY VOLT? A reklámszakmából érkező, magabiztos üzletember karrierje jókora kanyarokat írt le, ráadásul pályájának alakulásában nagy szerepet játszottak a véletlenek. „Tiborral két évvel azután találkoztunk, hogy leszerelt a katonaságtól. Éppen az Index reklámügynökségnél próbálgatta szárnyait” – emlékszik vissza Hegedűs István, a Budapesti Piac információs hetilap egyik alapítója, aki lapigazgatóként vette maga mellé Vonát. „Látszott rajta, hogy imád emberekkel foglalkozni, ami számomra szokatlannak hatott, pláne az üzleti világban” – teszi hozzá. Az ingyenes kereskedelmi újságnak Vona Tibor idejében 2800 hirdetője volt, de ez a szám, attól fogva, hogy a multinacionális nagyvállalatok kezdték ellehetetleníteni a középvállalkozói szektort, meglehetősen gyorsan apadt.

Ebben az átmeneti időszakban, 2000 júliusában történt, hogy Vona részt vett Michael Flatley „Feet of Flames” turnéjának budapesti fellépésén, amelynek az általa menedzselt hetilap volt a fő médiatámogatója. Az előadás utáni sörözgetés közben bemutatták Flatleynek. A legendás táncos másfél órát diskurált a magyar üzletemberrel, aki kerek-perec rákérdezett, miként lehet az, hogy ebben a kis országban adta élete legnagyobb előadását (Flatley hivatalos honlapja szerint a Népstadionban tartott előadásra százezer jegy kelt el). A világsztár elárulta, hogy piackutatásaik alapján ez az egyetlen olyan ország, ahol a szaktárca négy egyenlő rangon és szinten tartott állami táncegyüttest finanszíroz, de egyiknek sem adja meg a lehetőséget a kiugrásra. Flatley menedzsmentjének körültekintő piacelemzése behozta az árát: aznap este több mint 600 millió forintot költött az ország egy messziről jött társulat profin becsomagolt produkciójára.

A Vona számára gondolatébresztő beszélgetést követő héten egy másik sorsdöntő találkozásra is sor került. Méghozzá Román Sándorral, akinek az Ezeregyév című darabot színpadra állító Szigligeti Tánctársulattal együtt éppen akkor mondtak fel a szolnoki színházban. Vona nem sokat hezitált. Kapcsolati tőkéjére alapozva rövid idő alatt összekalapozott 140 millió forintnyi médiatámogatást, hogy a produkciót szélesebb körben ismertté tegye. Ez lett az ExperiDance Társulat első darabja, amely ma a négyszázadik előadása felé közelít.

EGYEDÜL NEM MEGY. A két férfi remek duettet alkot. Míg Román a színpadon, addig Vona a tárgyalóasztalnál hozza saját művészetének maximumát. Utóbbi nem fordított hátat teljesen a reklámiparnak. Érdekeltségei ma is vannak a szektorban, de a társulattal foglalkozik többet, amellyel az első évben tizenkétszer bérelték ki, és töltötték meg Közép-Európa legnagyobb kőszínházát, az Erkelt, valamint kétszer-kétszer a Margitszigeti és a Szegedi Szabadtéri Színpadot. Az első három év a működési feltételek megteremtésével telt, hogy aztán hét év alatt ezer teltházas fellépéssel büszkélkedhessen a produkciókat ötven fővel színpadra állító stáb. Az ExperiDance ma olyan műhely, ahol a társulat nem projektekre szerződik, hanem fixen működik – kamionokkal, díszletekkel, lámpákkal, stabil tánckarral, öltöztetőkkel, irodai alkalmazottakkal. Előadásokat meghatározott fellépti díjért vállalnak, de így is 140-150 előadás kell évente ahhoz, hogy a büdzsé – kiegészülve Hiller István kiemelt miniszteri keretéből utalt 20 millió forintos fenntartási támogatással – kedvezően alakuljon. Vona azt mondja, hét év tapasztalatai alapján számára három abszolút objektív értékmérő és irányadó szám létezik: a nézőké, az az összeg, amelyet az adott előadáson egy székért kifizet a nagyérdemű (a jegyár 4500 forint körül mozog), és az a szám, amennyi előadást megért a darab.

Amikor az üzleti életben meghozott hibás és tanulságos esetekre terelődik a szó, Vona azt mondja: a társulat jövőjére nézve talán csak egy – szó szerint – „balul” elsült döntést hozott. Az eset 2005-ös, a történet pedig annyi, hogy egy ügynökég felkérésére elvállalt egy előadást a Papp László Sportarénában. A megrendelő kilétét nem firtatta, csak később derült ki számára, hogy az MSZP kongresszusán kellett föllépniük. „A műsor hibátlanul, tökéletes működési körülmények között zajlott, óriási siker kísérte, és egy profi színpadi csapatnak csak ez szabad, hogy számítson” – jegyzi meg Vona Tibor, akit amellett, hogy ma sem határozna másként, elkeseríti az ország megosztottsága, ami mára a művészetet is elérte. Szomorú és bánkódik, mert profizmus ide, nemzetközi színpadi színvonal oda, sok felháborodott levelet kaptak, szponzorok hagyták őket el, és azóta is van olyan város, ahova egyáltalán nem hívják a társulatot fellépésekre – annak ellenére sem, hogy időről időre Orbán Viktor és családja is megteszteli nézőként az előadásaikat.

Az Operaház balettigazgatója, Keveházi Gábor, aki fejet hajt a produkció előtt, nemzetközi karriert jósol az ExperiDance társulatának. „Míg az ír néptánc 5-6 lépéskombinációból áll, addig a magyar sokkal színesebb, így külföldön is nagy sikerük lehet.” Vannak is próbálkozások a kitörésre, ehhez azonban olykor kompromisszumot kell kötni. Vona nemrég például egy tengerentúli színházi promóterrel tárgyalt néhány egyesült államokbeli fellépésről. Az amerikai producer azt bátorkodta javasolni neki, most, hogy a Karib tenger kalózai harmadik része a mozikba került, érdemes lenne Nagyidai cigányok helyett Nagyidai cigány kalózokra keresztelni a darabot, mert a varázsszó beillesztésével a jenki közönség jobban tódulna az előadásaikra…