Köztudomású, hogy a zoológusok a XIX. és a XX. század nagy utazói közé tartoztak, elvégre az európai természettudományok követői akkoriban az „elmegyünk, befogjuk, preparáljuk, rendszerezzük” elv mentén tágították ismereteiket. Lendl Adolf is ezt az utat követte. Az 1862-ben született férfiú a budapesti tudományegyetemen folytatta tanulmányait, majd doktorálását követően serényen utazgatott külföldön, így Hermann Ottó norvégiai tanulmányútján is részt vett.
A nagy kaland azonban éppen száz éve, 45 éves korában érte utol. Lendl akkor már befutott tudós volt, saját állatpreparáló és tanszerkészítő intézetet működtetett, mi több, 1906-ban a Magyar Nemzeti Múzeum megbízásából gyűjtő expedíciót vezetett Kis-Ázsiába. Azután 1907 nyarán a La Plata-i és a Buenos Aires-i múzeumok meghívására Argentínába indult. A nyolc hónapos útból négyet a szinte teljesen lakatlan pampákon és a Kordillerákon gyalogolt végig, egy brüsszeli tudóstársával és egyetlen helyi kísérőjével 1400 kilométert tettek meg a kevéssé feltárt területeken.
Amikor visszatért, aggódó feleségének megfogadta, hogy többé nem vállalkozik ilyen kalandokra, vagy csak vele együtt kel útra. Ki tudja, miért, ezután inkább itthon maradt, és részt vett a Budapesti Állat- és Növénykert újjászervezésében, amelynek 1911-től 1929-es nyugdíjazásáig volt az igazgatója. Nyughatatlan elme lehetett, hiszen kreativitását nem kötötte gúzsba kedvenc szakterülete, a pókok és rovarok vizsgálata. Már javában égett körülötte a világ, amikor például 1917-ben megjelent, Jövőbetekintés című könyvében egy nagyméretű domború Magyarország térképet álmodott a Citadellára, amelyet üvegtetővel fedtek volna le, a Kis-Gellérthegyen pedig egy skanzen kialakítását tartotta szükségesnek. Bár a múlt század elejétől országgyűlési képviselő is volt, a jövőbelátó politikai képessége mégsem fejlődött ki. Ugyanebben a munkájában ugyanis „nemzetünk utolsó és legnagyobb háborújának győzedelmes befejezése alkalmából” emlékművet is javasolt a hegytetőre.
NÉMET TUDÓSOK ÉS KATONÁK. Mindenesetre Lendl fogékony volt a társadalmi kérdésekre is, s ez kitűnik Úti levelek két világrészből című, 1911-ben megjelent munkájából, amelyben „tárczalevelek” műfajban foglalja össze kis-ázsiai és dél-amerikai utazásai élményeit. A múlt század elejének egy másik polihisztora, a természettudományi hajlammal is megáldott szerkesztő-prózaíró, Gozsdu Elek is ezt a társadalmi-politikai megfigyelő készséget méltatta a könyvhöz írt előszavában. Lendl, „a bogarászó, gyíkot-lepkét gyűjtő, madárfigyelő tudós és író” ugyanis Törökországban és Argentínában egyaránt jól megfigyelte, ahogyan a gyarmatbirodalmi leosztásból kimaradt Németország megpróbált a világban Franciaország és Anglia után kapaszkodni. „Legelébb megjelenik egy német tudós, aki gyűjt” – állapítja meg Gozsdu. „Ez elmegy. Utána jön a czivilbe öltözött katona, aki már rajzol;
azután megjelenik néhány kereskedő és ezek azonnal munkához látnak. Adnak és vesznek, házat építenek, kertet műveltetnek; majd jön megint néhány német, velük a pap és az újságok. Mérnökök, munkások is érkeznek: harmincz, negyven év múlva kardcsapás nélkül – nem politikailag, hanem gazdaságilag hódítják meg Kis-Ázsiát, Argentínát, Afrikát.”
Lendl Adolf már a hajón is kivándorlókkal utazott. Főként lengyel és oroszországi zsidó nincstelenekkel, akik a magyar másfél millióhoz hasonlóan tántorogtak ki az Újvilágba. Németországban akkor már harminc éve lecsengett az a nagy kivándorlási hullám, amikor évente 500 ezren is áthajóztak a tengeren. A múlt század elején ez a szám évi 30 ezerre csökkent, s inkább a tanult rétegek keltek útra. „Németország nem melengeti otthon szellemi proletárjait, terhére a többieknek. A ki tanult, ha otthon nem fér el könnyen, hát megy jólétet keresni másutt. (…) A mi hajónkon is utaznak vagy ötvenen: fiatal mérnökök, gépészek és más technikusok, gazdák, kereskedők, kézművesek, gyárosok, mind tervező, dolgozó produkáló emberek”, miközben Németországban „nyíltan vallják nyomtatásban, szóbeszédben, hogy Argentínára vetették ki a szemüket.”
EURÓPAIAKRA VÁRVA. A német lendületet aztán kifullasztotta a XX. század. Aki mostanában Latin-Amerikában jár, azt látja, hogy a mai Argentínában és Chilében a német jelenlét feltűnésmentesen simul bele a globalizáció általános nyomulásába. A Pinochet utáni Chile gazdaságában például – egy helyi képviselő megfogalmazása szerint – valóságos „spanyol reconquista” ment végbe az elmúlt tíz évben. Latin-Amerika legeurópaibb országában, Argentínában pedig, ahol mind a mai napig az alkotmány írja elő (!) a kormánynak az Európából érkező bevándorlás ösztönzését, már ötven éve leállt a bevándorlás az Óvilágból. Inkább a tanult fiatal argentinok vándorolnak Európába és az Egyesült Államokba, helyükbe olcsó paraguayi és bolíviai munkaerő érkezik, akiket négy éve már a jelenlegi kormányzat sem akar többé feltartóztatni. Tavaly például 350 ezer letelepedési engedélyt adtak ki, zömében az Andokból érkezett indiánoknak.
A pampákon még ma is van hely bőven. Lendl részletesen leírja, hogyan indult el (amerikai mintára) a keleti parti nagyváro-
sokból a terjeszkedés délre a pampákra, s azután hogyan irtotta ki 1876-tól kezdődően, három év alatt Roca generális észak-amerikai kollégáinál, Buffalo Billnél és társainál is hatékonyabban az araukán és pampa indiánokat. „A háborúk történetében ritkán lehetett oly tökéletes sikert följegyezni, mint a milyen az övé volt. Derékon törte a sok százezernyi indián népet. A déli törzseket lehajtotta Patagónia legvégére, a kietlen Tűzföldig, ahol a megmaradt, állítólag harminczezer lelket letelepedésre kényszerítették, hogy ott most a népek lassu halálával muljanak ki. A Rio-Negrotól északra vonult indiánokat pedig Neuquen tartományban bekerítette és majdnem egy szálig leölette.” Lendl hetekig vándorolt a (a Monarchia korabeli méretben) fél magyarországnyi Neuquenben, ahol mindössze 14 ezren éltek akkor. Néhanapján találkozott csak egy-egy gaucsóval, argentin cowboyjal. Nos, száz év is kevés volt a pampák újratelepítésére. Ricardo Rodríguez, az argentin bevándorlási hivatal igazgatója ma is azzal ösztönzi a migrációt, hogy „ez a lakatlan szabad földek országa”.
Persze nem Buenos Airesre gondol. A fővárosban jelenleg 3 millióan élnek, s ha hozzávesszük a vele szinte már egybenőtt környező településeket, azaz Buenos Aires tartományt, akkor közel 13 millió emberről beszélünk. Már Lendl Adolf is „Délamerikának leggyorsabban fejlődő nagyvárosaként” és „egy évtized óta a világ egyik legélénkebb kikötőjeként” írta le Buenos Airest, ahová „tódul az északamerikai, angol, franczia és ujabban német ipar hatalmas versengésben”. Az utcákon a XX. század elején villamosok jártak, Palermo negyed divatos városligetében pedig hetente kétszer kocsikorzón mulatott a város előkelősége. „A kocsik százával robognak el mellettem és talán még jóval több automobil prüszköl és kürtöl körülöttem. (…) A nagy ország dúsgazdag fővárosának kényes társasága együtt van. És itt van mindenki, aki számot tarthat arra, hogy ebben a társaságban megfordulhasson. Máskor az argentinai hölgyek nem is igen mutatkoznak, csak a színházban, ünnepélyeken, a lóversenytéren és ilyenkor a korzón, hetenkint kétszer. (…) Párisból vagy Berlinből került tollas kalap van rajtuk, drága ruha és csillogó ékszerdísz; könnyű legyező, vagy illatos bokréta a kezükben. Leírhatatlan fényűzést fejtenek ki mindenben. Talán százezren a gyalogosok az út mentén irigykedve nézik. Igaz, nincs köztük éhező, vagy nyomorgó egy sem; mert a könnyü kereset itt még bőven jutalmazza az alig dolgos szegény embereket is.”
LÁTVÁNYOS FEJLŐDÉS. Lendl irigylésre méltóan tekintélyes sajtóval („ezek pedig ott valóban nagy hatalmak. A La Prensa, a La Nacion, a Razon és mások ott igazán vezetik a közönséget és lényeges dolgokban döntenek”), fejlett iskolahálózattal („még a névtelen pampákba is, ahol csak három házból való telep keletkezik, állami tanítót küldenek oda”), és lendületesen kiépülő tudományos intézményekkel találkozott a korabeli Argentínában. „Sokszor szomorúan gondoltam eközben a mi szükös viszonyainkra.” A fejlődés az argentin metropolisban a múlt században nem állt le. A mai Buenos Airest találóan nevezik a Dél Párizsának. Világváros, ugyanazokkal az üzletekkel és plazákkal, mint Európában bárhol, de a kínálat inkább idézi Párizst, mint Budapestet. Lendl Adolf már sétálhatott a legendás sugárutak némelyikén, bár a legimpozánsabbat, a 140 méter széles Avenida 9 de Juliot, amely észak-dél irányban szeli át a belvárost, csak 1911-ben kezdték el tervezni. Összesen tizenhat sávon lüktet a forgalom, közepén viszont virágokkal és dísznövényekkel teli park húzódik és vezet a 67 méter magas obeliszkhez, a város egyik szimbólumához. Az út két oldalán kávézók, vendéglők, üzletek fogadják a forgatagot. Megéri leülni egy pohár argentin vörösborra, netán sörre. Nagyjából a budapesti II. osztály áraival számolhatunk.
Buenos Aires belvárosában nyoma sincs annak, hogy Argentínában 1989-ben még havi 200 százalékos volt az infláció, az új évezred elején pedig az ország a valaha tapasztalt legnagyobb mértékű adósságválságot élte át, s a bankrendszer védelme érdekében a kormány befagyasztotta a lakossági számlákat. „Valóban, nem lehetett pénzt kivenni, viszont az adósságállományom az egyharmadára értéktelenedett el” − elemezte a krach viszonylagos előnyeit Francisco de Guevara, egy főváros közeli ranch tulajdonosa.
Az argentinok megtanultak együtt élni a bizonytalansággal. A Lendl idején még a világ tíz leggazdagabb országa között számon tartott, a XX. században viszont a gazdasági válság valamilyen formáját rendszeresen újratermelő Argentína fővárosának turisztikai központjaiban a szegénység nem érhető úgy tetten, mint akár a szomszédos Brazília nagyvárosaiban. A La Boca negyed El Caminito részének színesre festett viskói, ahol a magyar zoológus ottjártakor még a nincstelen emigránsok húzódtak meg, ma már rengeteg látogatót vonzó folklórként népszerűsítik a tangót és a latin életformát. Puerto Madero vöröstéglás dokképületei pedig hasonló átalakuláson mentek keresztül, mint a londoni Dockland: ma bankoknak, irodáknak, jobbnál jobb vendéglőknek adnak otthont. A hat évvel ezelőtti adósságválság a végső csapást mérte a folyó túlpartján lévő gyárakra is. Ingatlanbefektetők ezeket a földig rombolták és a helyükön varázslatos gyorsasággal emelkedik egy új luxusnegyed, ahol a lakások négyzetméterárai már 4500 dollárnál tartanak – jóval a belvárosi ingatlanok árai felett. A Lendl tapasztalta „leírhatatlan fényűzésre” való hajlamot megannyi válság sem tudta kiirtani az argentinokból.
