Feltehetően az európai vezetők többsége halálra fogja unni magát az e hét csütörtökön kezdődő – és a szokásos másfél naposnál várhatóan hosszabbra nyúló – brüsszeli EU-csúcson, holott a 27-ek irányítói azért gyűlnek össze, hogy sínre tegyenek egy új uniós szerződést. Csakhogy jó részüknek nem sok szerep jut a találkozón. Az Európai Tanács ülésén elnöklő Angela Merkel figyelme ezúttal azokra az állam- és kormányfőkre irányul majd, akik elronthatják az „előadást”, meghosszabbítva ezzel a közösségnek az alkotmányos szerződés két évvel ezelőtti franciaországi és hollandiai leszavazása óta tartó vesszőfutását. A német kancellár Tony Blairtől kezdve a lengyel Jaroslaw Kaczynskiig vagy fél tucat „problematikus” ország miniszterelnökét fogja két- és többoldalú találkozókon győzködni, miközben a többiek – a magyar kormányfővel együtt – szó szerint a folyosón vagy az üres ülésteremben téblábolnak majd.
Lech Kaczynski és Angela Merkel. Varsó fittyet hány az uniós szolidaritásra. Fotó: MTi
A tartós patthelyzetet furcsa módon részben éppen azok a hatalmas politikai ambíciók idézték elő, amelyek 2004-ben egy alkotmányos szerződés kidolgozásához, és még ugyanabban az évben a kormányok által történő elfogadásához vezettek. Ma már világosan látható, hogy Valéry Giscard d’Estaing, az alkotmányozó Konvent elnöke túlságosan előreszaladt, amikor egy, a jelenlegi unió egésze számára nevében és bizonyos tartalmi elemeiben is „vállalhatatlan” dokumentumot helyezett az asztalra. Mivel az EU jelenlegi szabályai szerint a szerződések módosításához valamennyi tagállam jóváhagyása szükséges, a francia és a holland „nem”-mel a dokumentum sorsa megpecsételődött, hiába ratifikálta azt időközben 18 tagállam, közülük is másodikként Magyarország.
MENTENI A MENTHETŐT. Ám ha az alkotmányos szerződés terve zátonyra futott is, attól még az azt szükségessé tévő okok továbbra is érvényesek. Ez pedig mindenekelőtt annak belátása, hogy a jelenlegi, még 2000-ben elfogadott nizzai szerződés nem nyújt megfelelő kereteket a mai unió hatékony, átlátható és demokratikus működéséhez. A jelenlegi intézményi keretek lényegében még mindig az Európai Gazdasági Közösséget alapító 6 országra szabott formájukban léteznek, márpedig a nemzeti vétójog 27 taggal hihetetlenül megnehezíti a döntéshozatalt, és a meglévő struktúrák egyenesen akadályozzák, hogy az EU gazdasági súlyának megfelelő szerepet játsszon a világpolitikában. Mivel a vakvágányra terelt alkotmányos szerződés mindezekre a hiányosságokra megoldást kínál, a tagállamok többsége számára logikusnak tűnt, hogy az intézményi reformokat egy az egyben átmentsék egy módosított, egyszerűsített szerződésbe (végleg ejtve az alkotmányt), ahogyan azt afféle „ötletadóként” tavaly kora ősszel az időközben francia köztársasági elnökké választott Nicolas Sarkozy is javasolta.
Sarkozy a nagy ambíciókat már a nevében is mellőző egyszerűsített szerződéssel azt akarta elérni, hogy ne kelljen még egyszer rizikót vállalni a megállapodás népszavazásra bocsátásával. Mivel a britek és a hollandok is hasonló cipőben járnak, a régi dokumentumot már ratifikáló uniós partnereik is belátták, hogy ezt az áldozatot mindenképpen meg kell hozniuk a siker érdekében. A csúcs előtti hetekben így lényegében egyetértés alakult ki arról, hogy ne alkotmánynak nevezzék a dokumentumot, és abból töröljenek ki minden olyan passzust, amely államokra jellemző jegyekkel ruházza fel az Európai Uniót. Ilyen mindenekelőtt a jelképekre – a kék alapon tizenkét csillagos EU-zászlóra és a himnuszra, Beethoven Örömódájára – vonatkozó utalás, de egyes országok érzékenysége miatt még a leendő EU-külügyminiszternek is más titulust kell keresni.
Problémás esetek
FRANCIAORSZÁG ● Alkotmány helyett az intézményi reformokra fókuszáló egyszerűsített szerződésre volna szükség
NAGY-BRITANNIA ● Nem kell alkotmány ● Az EU ne legyen önálló jogi személyiség ● Az Alapvető Jogok Chartája ne legyen része a szerződésnek ● Több területen maradjon fenn a nemzeti vétójog ● Nem kell EU-külügyminiszter
HOLLANDIA ● Nem kell alkotmány ● Adjanak szélesebb jogokat a nemzeti parlamenteknek az EU ellenőrzésében ● Világosabban határolják el egymástól az uniós és a nemzeti jogosítványokat
CSEHORSZÁG ● Nem kell alkotmány ● Egy adott mechanizmus révén el lehessen vonni hatásköröket az Európai Uniótól ● Nem kell EU-külügyminiszter
LENGYELORSZÁG ● Nem kell alkotmány ● Nem elfogadható a tervezett szavazási rendszer
LENGYEL LÉGY A LEVESBEN. Az úgynevezett „problémás” tagok közül Franciaország a legegyszerűbb eset, hiszen új köztársasági elnöke Merkellel tandemben küzd a megállapodásért, amely lehetővé tenné, hogy ősszel egy gyors kormányközi konferencián lezárják a dossziét és azt a 2009 nyarán esedékes európai parlamenti választásokig valamennyi tagállamban ratifikálják. A népszavazás óta az EU-val szemben meglehetősen ellenségessé vált Hollandia, az euroszkeptikus cseh kormány és az örökös akadékoskodó Nagy-Britannia már keményebb dió, de ha néhány igényüket kielégítik, nem fognak a kompromisszum útjába állni. Így a „légy” a német elnökség és az egész EU levesében az a Lengyelország lehet, amelyik egyelőre semmilyen rugalmasságot nem hajlandó tanúsítani a szavazási rendszer kérdésében, és ha uniós partnereiknél süket fülekre találnak, az országot elnökként, illetve kormányfőként irányító Kaczynski-ikrek (az elnök Lech és a kormányfő Jaroslaw) elszántak a vétóra. Varsó azért utasítja el a kettős többség elvére épülő szavazási rendszert – ennek értelmében az egyes döntések mögött a tagállamok és a népesség bizonyos arányának kell állnia -, mert az a jelenlegi szisztémához képest rontja Lengyelország pozícióit, miközben a viszonyítási alapnak számító Németországét jócskán javítja. A lengyelek hozzáállása sokak szemében azért is irritáló, mert teljesen egyoldalúan értelmezik az EU-n belüli szolidaritást. José Manuel Barroso bizottsági elnök arra emlékeztetett, hogy az EU nemrég az orosz húsembargó ügyében teljes mellszélességgel kiállt Moszkvával szemben Varsó mellett, s utóbbinak most meg kell értenie, hogy „a szolidaritás nem egyirányú utca”.
Ha a lengyeleken bukna meg az újabb próbálkozás, az már csak azért is sajnálatos lenne, mert egy elhúzódó válság éppen az új tagállamoknak áll legkevésbé az érdekében. Ha az EU és intézményei meggyengülnek, nem lesz, ami ellensúlyozza a nagyobb országok befolyását, és a kisebbek elesnek azoktól az előnyöktől, amelyeket egy erős klubban való tagságtól remélhetnek.
