A Bokros-csomag mítosza – és a valóság c. könyvem, valamint a FigyelőNeten és másutt megjelent cikkeim kapcsán többször tették föl nekem a kérdést: rendben, hogy rámutatok a(z általam vélt) gazdaságpolitikai hibákra, de mit kellene tenni, ha eleve elvetem az egyensúlyteremtő, fiskális-restrikciós próbálkozásokat?
Úgy gondoltam, hogy könyvemben (cikkeimben) erre megadom a választ, de akkor most igyekszem (csak) erre koncentrálni.
Mindenképpen meg kell ismételnem kiinduló téziseimet, hiszen e nélkül nem érthetőek javaslataim.
1. A magyar gazdaság harminc éve a fenntartható egyensúlytalanság állapotában van. Fenntartható, mert a külföld (a hitelező) megfinanszírozza. Miért finanszírozza meg? Nem érzelmi okokból, hanem pusztán azért, mert ha nem tenné, elúszna az általa adott hitel, tehát veszteség érné.
2. Eddig négy alkalommal a magyar gazdaság átlendült a fenntarthatatlanság állapotába, vagyis a fizetésképtelenség határára sodródott: 1979, 1987, 1993 és 1996.
3. A (fenntartható) krónikus egyensúlytalanság oka az elavult, túlzottan import nyersanyag-, energia- és alkatrész igényes gazdaság, amely rossz transzformációs hatásfokkal működik, kicsi a hozzáadott érték termelő képessége.
4. A 3. pontból következik, hogy nem a lakossági túlfogyasztással van baj, ezért a fiskális restrikciós intézkedések hatástalanok. Nagyon rövidtávon ugyan (és nem is mindig, lásd: Bokros-csomag!) visszatolják a gazdaságot valamiféle látszategyensúly irányába, de hosszabb távon maguk a restrikciós intézkedések generálják az újabb egyensúlyi zavarokat.
—-A pénzstabilitás primátusa—-
A megoldás nem tőlem származik, hanem a monetarista iskolától, tehát a „mennyiségi pénzelmélet” kidolgozóitól. Arthur C. Pigou, Milton Friedman és társai („a chikágói fiúk”) szerint az állami beavatkozás torzítja a versenyt, a piacot, ezért az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból, és csak a pénz mennyiségének adagolásával szabad szabályozni, beavatkozni.
A korábbi keynesiánusi rendszer viszont éppen az állami beavatkozásra épült, és fő eszköztára a költségvetési politika volt.
Viszont a monetaristák észrevették, hogy az 1970-es évekre a költségvetési politika eszköztára kimerült, mert a költségvetés bevételi és kiadási oldalai politikai okokból (is) merevekké váltak, nem lehet azokat drasztikusan változtatni következmények nélkül. (A magyar gazdaságpolitika ezt nem érti immár három évtizede, ezért próbálkozik újra meg újra a költségvetési politika eszköztárával – teljesen eredménytelenül, mint a tapasztalat mutatja! Mellesleg az adócsökkentés is ide, tehát a költségvetési politikai eszköztárba tartozik, és tőle várni a gazdasági föllendülést ugyancsak tév-és rögeszme!)
Ezért a monetaristák áthelyezték a gazdaságpolitika súlypontját a költségvetési politikáról a monetáris politikára.
Míg korábban (a keynesiánusi rendszerben) az egyes számú közellenség a munkanélküliség volt, a monetaristák az inflációt tették meg a bajok legfőbb okozójának, ebből következően a pénzstabilitás megteremtésének adták a primátust.
Hangsúlyoznom kell, hogy nem is annyira a pénz mennyiségének pontos szabályozása a lényeg Milton Friedman szerint, hanem annak egyenletessége. Nem szabad a reálgazdaságba rángatózásokat bevinni, vagyis a pénz mennyiségét hirtelen változtatni, mert ezek idézik elő a válságokat.
Az infláció negatív hatása
A magas infláció elfedi a beteg gócokat a monetaristák szerint, akadályozza a szükséges szerkezetváltást, mert az alacsony hatékonyságú ágazatok inflációs árnyereség révén fenn tudnak maradni, rossz költséggazdálkodásuk eredményét át tudják hárítani a fogyasztóra. A magas infláció tehát az elavult gazdaságszerkezetet konzerválja. A valutaleértékelés hasonló hatású: az elavult exportszerkezetet konzerválja, ugyanakkor az import oldaláról inflációs nyomást visz a gazdaságba.
Az infláció haszonélvezői a tőke (és főleg a mobil pénztőke)tulajdonosok, vesztesei a bérből, fizetésből élők és a nyugdíjasok.
A Bokros-csomag meghirdetése utáni napon, 1995. március 13-án, első lépésként bekövetkezett a forint drasztikus leértékelése, aminek katasztrofális hatása lett a gazdaságra. Az infláció 18 százalékról 28 százalékra nőtt egy év alatt, és ez önmagában 160 milliárd (akkori) forinttal rontotta az államháztartás egyenlegét. És közben tandíjon, kórházi ágyak felszámolásán akart a költségvetés egy-két milliárdokat nyerni! De ma ugyanez a helyzet!
—-A megoldás—-
Az eddig leírtakból következik a megoldás:
1. Megteremteni első lépésként a pénzstabilitást. Ez az alfa és az omega, ha úgy tetszik. Meg kell hogy előzzön minden más célt, így a recesszió és a munkanélküliség elleni harcot, de még az egyensúlytalanság felszámolását is. Magas infláció mellett még a gyors gazdasági növekedés is rossz, mert elavult szerkezetben megy végbe! Magas infláció mellett a munkanélküliség csökkenése is rossz, mert elavult munkahelyek menekülnek meg, vagy keletkeznek!
2. A pénzstabilitás maga után vonja a kamatlábak csökkenését automatikusan, aminek azonnal jelentkezik a költségvetés egyenlegét javító hatása. Ne feledjük el, hogy a magyar állam 4700 milliárd forint külföldi adósság, és 10 000 millárd forint belső (a jegybank felé fennálló) adósság után fizeti a kamatot. A kamatkiadás nagyobb összeg, mint az egészségügyre, vagy az oktatásügyre, vagy K+F-re fordított éves kiadás! (Megjegyzés: a jegybank felé fennálló adósság eltörölhető, de akkor 3-4 számjegyű infláció szabadul a gazdaságra és a pénzügyi rendszer összeomlik.)
3. A pénzstabilitás megindítja a gazdasági makroszerkezet-váltást. Ennek következetes végigvitele érdekében fel kell függeszteni mindenfajta állami támogatást a gazdasági szférának. (Kivétel az agrártermelők, de ez egy speciális eset, itt most nem foglalkozom vele.) Megindul a „schumpeteri” teremtő pusztulás, a tőke, a munka (erőforrások) áramlani kezdenek az alacsony hatékonyságú szektorból a magasabb hatékonyságú felé. Javul az exporthatékonyság, egyre versenyképesebb a gazdaság, automatikusan javulnak a különböző nemzetgazdasági mérlegek. A problémák megoldódnak mindenfajta fiskális nadrágszíj összehúzó intézkedések nélkül. Ez nem elméleti fikció! Ez így ment végbe a fejlett nyugati világban!
4. Ha végbement 10-15 év alatt a magyar gazdaság szerkezetváltása (korszakváltása) megkezdhetjük az elosztórendszerek reformját.
Most mi a helyzet? Bíbelődünk az elosztórendszerek reformjával, idő előtt! Rossz tehát a sorrend! Itt van egy nagy tévedés. Az elosztórendszerek (oktatásügy, egészségügy, nyugdíjrendszer) reformjával, pazarló voltának megszüntetésével erőforrások szabadulnak föl, irányíthatók át a gazdaság számára.
Nos, Nyugaton a tapasztalat az, hogy az elosztórendszerek reformja nem pénzt hozott, hanem pénzt vitt, vagyis sokba került, és a végeredmény sem lett kevesebb pénzt (erőforrást) igénylő rendszer. Ellenkezőleg: többletigénye lett a megreformált rendszereknek. Viszont a rendszer hatékonysága minden országban valóban megnőtt! Ezért érdemes, és ezért kell (majd) megcsinálni nekünk is. Majd, tehát a gazdaság rendbetétele után, és nem előtte, ahogy mi akarjuk.
Nem az elosztórendszerek rossz (pazarló) működése ugyanis az egyensúlyi zavarok oka, hanem inkább fordítva: a rosszul működő gazdaság generál eleve rossz, pazarló elosztórendszert! Ebből következik, hogy fordítva ülünk a lovon, amikor az elosztórendszerek reformálgatásával bíbelődünk a gazdaság (mélyáramainak) rendbetétele helyett.
—-A fiskális restrikció válságot generáló hatása—-
A fiskális restrikció mindig általános pénzszűkítést jelent a gazdaságban, aminek következményei előre láthatók: a reálgazdaságba egyensúlyi zavarokat, fluktuációkat visz be, ezáltal generálva előbb-utóbb a következő válságot. Ezért még az egyensúly vészes fölborulása esetén sem szabad a „gyeplőberántáshoz”, fékberántáshoz folyamodni, és ahogy a gyakorlott autós tudja, a „járművet” (nemzetgazdaságot) finom mozdulatokkal kell az egyensúlyi pályára visszavezérelni.
Nem a jövedelempolitika a kulcs!
Mindebből következik, hogy nem a jövedelempolitika a megoldás kulcsa, hanem a monetáris politika. Magyarországon (és sehol a világon ma) nincs bérinfláció, és ugyanakkor nem a „túlfogyasztás”, a „túlzott” jövedelemkiáramlás a bajok oka, azért jövedelempolitikai lépésekkel nem lehet kezelni az alapbajt (a gazdaság elavult makroszerkezetét), csakis szigorú monetáris politikával. Apró megjegyzés: a szigorú monetáris politika a gazdaság mélyáramaira hat és nem a fogyasztás-elosztás felszíni szféráira, ebből következően a monetáris szigor nem eredményez életszínvonal romlást.
Ellenkezőleg! A valós monetáris szigor (nem keverendő össze a fiskális restrikcióval!) életszínvonal stabilitást generál, hiszen megőrzi a kisember (bérből, fizetésből élő és nyugdíjas) jövedelmének vásárlóértékét. Sőt, a nyugati tapasztalatok szerint az infláció letörésének szakaszában a nominális bér-és nyugdíjnövekedés már meghaladja az infláció mértékét, tehát elkezdődik ilyenkor az életszínvonal javulása. Ne feledjük, hogy ilyenkor még a válság kellős közepén vagyunk!
Hát ezért nincs értelme a megszorító intézkedéseknek. A kitörés útját egész más irányban kellene kezdeni. Magyarországon a legújabb válsághelyzetet 2006-ban nem a Medgyessy-kormány közalkalmazott béremelése idézte elő, hanem a 2003. június 10-i forintleértékelés. Tudom, ennek belátásához kell némi közgazda előképzettség, olvasottság, és nem is kárhoztatom ama politikusainkat, akik az említett béremelésre utalnak, mint a bajok okára. Csak ez a tévhit, ez a rögeszme roppant veszélyes, és a tapasztalat szerint három évtizede nem tudunk szabadulni tőle. Amikor politikusaink, szakszervezeti vezetőink, közgazda guruink a „túlfogyasztó”, dorbézoló tücsöknemzetet kárhoztatják, meg a megalapozatlan béremeléseket gazdasági gondjainkért, akkor bizony ez árnyékboxolás. Jó lenne a fantomok elleni küszködés helyett a valós gazdasági alapproblémával, az elavult szerkezettel, és az azt életben tartó magas inflációval foglalkozni! Azonnal érzékelnénk a kézzel fogható eredményeket.
(A szerző a Pécsi Tudományegyetem docense)
