Tolsztoj Anna Kareninájának első mondata – „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” – valamennyi újdonsült posztszocialista tagállamra ráillik, amióta az Európai Unió újabb mérföldkövet hagyott maga mögött a bővítési folyamatban, s 2007. január elsején Szlovénia bevezette az eurót, Bulgária és Románia pedig belépett az unióba. Az elmúlt évek újdonsült tagjainak többsége már jóval a csatlakozást megelőzően kinyilvánította, hogy a belépést követően rövid időn belül be kívánja vezetni az egységes valutát. Ezt a törekvésüket az a felfogás vezérelte, hogy az euró előnyei (kisebb makrogazdasági kiszámíthatatlanság, a valutakockázat megszűnése, gyorsabb növekedés) meghaladják majd a csökkenő nemzeti szuverenitásból adódó költségeket.
“A közép-európai országokban a költségvetéssel kapcsolatos erélytelenség miatt az euró bevezetésére kitűzött dátum az évtized végén túlra csúszott.”
GYORS KEZDETI FELZÁRKÓZÁS. Eleinte úgy tűnt, az euró bevezetésére vonatkozó maastrichti feltételeket már ebben az évtizedben sikerül teljesíteni. E kritériumok jól ismertek: az euró bevezetését megelőző két év során a tagjelölt országnak az ERM-II árfolyam-mechanizmusban (azaz plusz-mínusz 15 százalékos sávon belül stabil euróárfolyammal) kell működnie; nem szabad túllépni az inflációra és a hosszú lejáratú államkötvények kamatlábára vonatkozó referenciaértékeket; az államháztartási deficit nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát; a bruttó államadósságnak pedig a GDP 60 százaléka alá tartó, folyamatosan csökkenő tendenciát kell mutatnia. Észtország, Litvánia és Szlovénia már 2004-ben, röviddel az EU-csatlakozást követően, Lettország és Szlovákia pedig a rákövetkező évben lépett be az ERM-II mechanizmusba.
A kritériumok általánosságban megfelelő kereteket teremtenek ahhoz, hogy a tagjelölt országok szilárd fundamentumokkal lépjenek be az euróövezetbe. Az inflációs kritérium szigorú értelmezése azonban – annak jelenlegi formájában és különösen az új tagokat illetően – megkérdőjelezhető. Egyrészt, ezekben az országokban a piacképes ágazatokban („tradable sector”) tapasztalható jelentős termelékenységnövekedés miatt reálfelértékelődés következik be, s így ellentmondásba kerülhetnek az infláció és az árfolyam-stabilitási kritériumok. Ez az úgynevezett Balassa-Samuelson hatás. Másfelől, az euróbevezetési várakozások miatt végbemenő tőkebeáramlás inflációs, illetve felértékelődési nyomáshoz vezet. Ahogyan azt a korábbi felzárkózó eurótagországok példája is mutatja, az infláció mindenképpen jelentősen megemelkedik, amikor végképp rögzítik az euróárfolyamot és a monetáris politika felelőssége átkerül az Európai Központi Bankhoz.
ELTÉRŐ STRATÉGIÁK. Az új uniós tagok többsége az euró felé vezető úton két eltérő stratégia közül választott. Egyes országok árfolyamalapú stratégiára, míg mások az inflációs célkitűzés rendszerére voksoltak (lásd a táblát).
Az első stratégiát követő balti államokban és Bulgáriában fix árfolyamhoz kötött a gazdaságpolitika. Észtország és Bulgária szigorúan betartják az államháztartási egyensúlyszabályt. Az államháztartási többlet (!) mindkét országban eléri a GDP 2 százalékát, amellyel teljes mértékben eleget tesznek az EU stabilitási és növekedési paktumának (megszégyenítve több euróövezeti tagot, ahol a deficit rendszeresen meghaladja a 3 százalékos küszöböt).
A balti államok az inflációs követelményen kívül valamennyi kritériumnak megfelelnek. Ezen tagoknak minden okuk megvan a boldogtalanságra: az unió nemrégiben elutasította az euróövezethez való csatlakozási kérelmüket, mivel inflációs rátájuk pár tizedszázalékkal meghaladta a küszöbértéket. A 22-es csapdájába kerültek, hiszen a kötött árfolyam nem engedi megfékezni a felzárkózási folyamatból eredő inflációs nyomást. Ebben a helyzetben az EU-hatóságok részéről az lenne a helyes lépés, ha az inflációs követelményt nem értelmeznék túlzottan szigorúan, vagyis a tagjelölt országban a ráta mértékét mondjuk az EU-átlaghoz, nem pedig a legjobb mutatókkal rendelkező országok átlagához viszonyítanák.
A másik stratégia az árfolyam rögzítése helyett a monetáris politika érvényesítésére helyezi a hangsúlyt. Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és újabban Románia is az inflációs célkitűzési rendszert választotta. Ez tágabb teret enged az árfolyammozgásnak. A nagyobb közép-európai tagországok ellen úgynevezett túlzott deficit eljárás indult, mivel az államháztartás hiánya rendszeresen meghaladja az előírt referenciaértéket. Romániában ezzel szemben az államháztartás egyensúlyközeli állapotban van.
A közép-európai országok vegyes teljesítményt nyújtanak. Átlátható és hatékony inflációs célkitűzési rendszerüknek köszönhetően valamennyiüknek sikerült többé-kevésbé sikeres inflációcsökkentést elérniük. Másrészt viszont, a gyenge vagy instabil koalíciós kormányok költségvetéssel kapcsolatos erélytelensége következtében az euró bevezetésére kitűzött dátum az évtized végén túlra csúszott. Ez boldogtalanságuk fő oka. A baltiaktól eltérően a bevezetés itt elsősorban az egymást követő kormányok halogató politikája miatt késlekedik.
Ebben a csoportban Románián kívül egyedül Szlovákiának van ésszerű esélye az euróövezetbe való belépésre még ebben az évtizedben, ha a kormány nem lazít az az előző években megkezdett költségvetési kiigazításon. A helyzet Magyarországon a legnyugtalanítóbb, ahol az államháztartás hiánya 2006-ban háromszorosa volt a maastrichti határértéknek. Ha nem sikerül teljesíteni a közelmúltban benyújtott konvergenciaprogramot, az nem csak az euró bevezetését vetné vissza meghatározhatatlan időre, de hozzájárulhatna egy pénzügyi válság kialakulásához is. Csehországban és Lengyelországban valamivel biztatóbb a helyzet, bár a politikai bizonytalanság mindkét országban árnyalja a képet. Ezen országok számára az egyetlen ésszerű megoldás egyértelműen az, ha vállalják a költségvetés átfogó konszolidációját és végrehajtják a nagy elosztó rendszerek reformját.
Még az EU-hoz legutóbb csatlakozott új tagok körében is érezhető a boldogtalanság. Bár Bulgária és Románia számára látszólag kézzelfogható közelségben van a maastrichti kritériumok teljesítése, uniós tagságukat korábban példa nélkül álló feltételrendszerhez szabták, beleértve az igazságügyi rendszer reformját és a gyorsított korrupcióellenes kampányt. Mindezt a hároméves próbaidő alatt folyamatosan ellenőrizik. Emiatt egyáltalán nem biztos, hogy ezek az országok még ebben az évtizedben hivatalosan kérhetik felvételüket az euróövezetbe.
Szlovénia a többi országhoz képest eltérő stratégiát követett. Mind ez idáig ez bizonyult az egyetlen sikeres módszernek, amellyel rekordidő alatt sikerült bevezetniük az eurót. Szlovénia meglehetősen óvatos monetáris politikát folytatott anélkül, hogy hivatalosan rögzítette volna az árfolyamot vagy inflációs célt tűzött volna ki; e helyett az irányított lebegtetést alkalmazta. Emellett körültekintő költségvetési politikát folytatott: az alacsony költségvetési hiány következtében kicsi az államadósság. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy Szlovénia valamennyi számszerű követelménynek eleget tett, de mindezt a térségen belül a legkevésbé átlátható monetáris politikával és a legzártabb bankrendszerrel teljesítette. Nem meglepő, hogy egyes helyi bankvezetők nem boldogok attól, hogy meg kell nyitni a bankszektort a többi tagország irányába.
TANULSÁGOK NINCSENEK. Mit is tanulhatnak a szomszédos tagállamok Szlovéniától? Röviden: nem sokat, ami a monetáris politikát illeti. A többi új tag nem szabhatja át monetáris kereteit hátrányos következmények nélkül. Sérülne a hitelességük a pénzügyi piacokon, ha az eddigi rendszert módosítanák. A szlovén példából egyedül hasznosítható tanulság tehát annyi, hogy a költségvetési fegyelem megőrzése elengedhetetlen az euróövezetbe való belépéshez. És persze ez a tagországok saját érdekét is szolgálja, hiszen biztosítja a stabilitást és a fenntartható növekedés lehetőségét.
