Van-e fájóbb egy tudós számára, mint az, ha látja, hogy a munkássága eredménye, amely emberéletek millióit menthetné meg – és amelyet a világ ismer és elismer, hiszen egyebek között Nobel-díjjal jutalmazta azt – üres tudás marad, és továbbra is bekövetkeznek a tragédiák. „Azt hiszem, az elmúlt időszak Észak-Koreában vagy Szudánban lezajlott éhínségei azért különösen zavarba ejtőek bármely közgazdász számára – jómagamat is beleértve -, mert ma már tudjuk, miért alakulnak ki az éhínségek, de nem sokat teszünk ellenük” – mond ítéletet a világ tétlenségéről Amartya Sen, aki Szegénység és éhínségek (Poverty and Famines) című könyvében már 1981-ben feltárta e tömegtragédiák okait.
Kutatásai szerint az afrikai és ázsiai éhínségek – amelyek közé Sen odasorolja a Mao Ce-tung elnökösködése idején Kínában kitört éhínséget éppúgy, mint a XX. század végének és a XXI. század elejének észak-koreai vagy kelet-afrikai tragédiáit -, nem elsősorban azért következtek be, mert nem volt mit enni. „Az éhínség mindenekelőtt gazdasági jelenség. Azért jön létre, mert azok az emberek, akik addig képesek voltak élelmiszert vásárolni, valamilyen oknál fogva nem tudják többé megvenni az élelmet önmaguk és a családjuk számára.” Mindennek persze lehet oka az élelmiszer-termelés visszaesése, ám nem szükségszerűen van mindig így. Kialakultak ugyanis a történelem során olyan hatalmas éhínségek, amelyek esetében az élelmiszer-termelés szintje mit sem csökkent. „Az 1974-es bangladesi éhínség például olyan évben tört ki, amikor minden korábbinál több élelmiszer állt rendelkezésre” – mond egy, számára különösen fájó példát a nyilvánvaló emberi felelősségre a professzor.
Nobel-díj, 1998.
Amartya Sen az egykori brit birodalom ékkövének számító Indiának azon keleti részén született, amelyet ma Banglades néven ismerünk. Kilencéves gyerekként, 1943-ban közvetlen közelből volt szemtanúja a bengáli éhínségnek, ami szinte egész későbbi tudományos érdeklődését meghatározta. Ez az élmény döntő szerepet játszott abban, hogy felnőtt fejjel az éhínségek okainak feltárásába fogott. Sőt, alighanem ide vezethető vissza az is, hogy nem elégedett meg pusztán tudományos publikációi közzétételével, aktívan tenni is próbált a probléma feszámolása érdekében. Nem utolsósorban neki köszönhető, hogy az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) éves jelentése, a Human Development Report összeállításakor a szervezet az egyes államok gazdasági fejlődése, a szegénység és egyenlőtlenség vizsgálata során nem csupán az egy főre jutó GDP-mutatókra és más hasonló adatokra kíváncsi, hanem egy sor, korábban mellőzött társadalmi tényezőt is figyelembe vesz. Olyanokat, mint például az iskolázottság vagy éppen a születéskor várható élettartam. Munkásságát a Svéd Királyi Akadémia 1998-ban jutalmazta közgazdasági Nobel-díjjal.
CSALÁDI HÁTTÉR.
Kémiaprofesszor apa és táncművész anya gyermekeként 1933. november 3-án született az India nyugat-bengáli részén található Szantiniketan egyetemi városban, amelyet az irodalmi Nobel-díjas – s nem mellesleg Magyarország-rajongó – bengáli költő, író és filozófus, Rabindranath Tagore alapított.
NÉVADÁS. Az Amartya keresztnevet ugyancsak Tagorénak, szülei közeli barátjának köszönheti, aki azt kifejezetten az ő számára alkotta meg. Erről Sen a Figyelő londoni tudósítójának így beszélt: „Amikor anyám terhes lett velem, Tagore levelet írt neki: »Hallom, hogy fiúgyereket vársz, engedd meg, hogy a figyelmedbe ajánljak egy nevet. Tudom, hogy nem kértél erre, de azért ajánlom a figyelmedbe, mert halálosan unom már, hogy mindig ugyanazokat a neveket ismétlik. Az angoloknál mindenki Michael, Peter vagy Henry, nálunk mindenki Radzsiv, Szatjajit és efféle. Miért nem alkotunk új neveket? Éppen ezért a fiadnak az Amartya nevet javaslom, és biztos, hogy ezt a nevet senki más nem viseli majd. Ez szanszkrit nyelven azt jelenti: Halhatatlan.«„
TANULÓÉVEK. A ma Banglades területén található Dakkában nőtt föl, és az ottani St. Gregory’s Schoolban kedte az iskoláit, mígnem az ország 1947-es kettészakadása nyomán szülei a mai India területén lévő Szantiniketan egyetemén szanszkrit nyelvet, valamint óindiai és középkori indiai kultúrát oktató anyai nagyapjához nem költöztek. Előbb ott, majd a kalkuttai Presidency College-ban folytatta a tanulmányait, hogy végül 1956-ban az angliai Cambridge-ben, a híres Trinity College-ban szerezzen diplomát, majd 1959-ben ugyanott Ph.D. fokozatot.
TUDOMÁNYOS KARRIER. Pályája kezdetén Indiában tanított, ahol felállhatott mind a kalkuttai, mind az új-delhi egyetem katedrájára. Majd pályafutása során olyan intézmények hallgatóit oktathatta, mint a University of Cambridge – ahol 1998-2004 között a Trinity College masterévé (dékánjává) nevezték ki, miáltal ő lett az első ázsiai tudós egy oxbridge-i egyetemi college élén -, továbbá a London School of Economics, a University of Oxford, illetve az amerikai Harvard University, amelynek ma is professzora.
MUNKÁSSÁGA. Kutatásai az emberi szegénység és az éhínségek összefüggéseinek vizsgálatától a jóléti közgazdaságtanon és a nemek közötti egyenlőségen át a politikai liberalizmus vagy éppen a globalizáció jelenségeinek elemzéséig számtalan területre kiterjednek. Egyik első, nagy visszhangot kiváltó írása az 1970-ban megjelent Collective Choice and Social Welfare (Kollektív választás és társadalmi jólét) volt, amely az egyéni szabadságjogok érvényesülése és a szociális helyzet között keresett kapcsolatot. Legfontosabb műve, az 1981-ben publikált Poverty and Famines (Szegénység és éhínségek) alapjaiban változtatta meg az éhínségek kialakulásának okairól vallott addigi nézeteket. Kutatásai eredményét a gyakorlatba átültetve részt vett a UNDP Human Development Report elemzési módszertanának kidolgozásában is.
NOBEL-DÍJ. A Svéd Királyi Akadémia 1998-ban neki ítélte oda a közgazdasági Nobel-díjat.
Kettejük sorsa és munkássága között nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot. Ahogyan Kornai a létező szocializmus viszonyai között élve, annak visszásságait saját bőrén tapasztalva vette górcső alá a rendszer hibáit és hiányosságait, Amartya Sen is India legszegényebb részéről indulva jutott el az éhínségek kutatásáig. Adódik a tudományfilozófiai kérdés: mi az összefüggés a tudósi elhivatottság és a véletlen jelenlét között. Vajon másként alakul a pályája, ha a gyermekkorát nem a bengáli tragédia később egész életére kiható élménye határozza meg? Vajon el tudott volna jutni egy kívülálló, érzelmileg nem érintett közgazdász ugyanezekre az eredményekre az éhínségek természetének és közgazdasági hátterének kutatásában?
„Azt hiszem, a személyes élmény, a szemtanúként való jelenlét mindenképpen fontos volt, hiszen ez adott motivációt” – ért egyet a felvetés jogosságával Amartya Sen, aki még 1943-ban volt részese az éhínségnek, s harminc évvel később kezdte el tudósként elemezni annak gyökereit. „Akkor valóban úgy láttam, hogy fel kell fejtenem ennek a félelmetes, felfoghatatlan jelenségnek, az éhínségnek a lényegét. Azt azonban nehezen tudnám megmondani, mennyire segített az elemzésben a személyes érintettség, a szemtanúi szerep, hiszen mindezeket az adatokat a statisztikákból is kihámozhattam volna” – jelzi mindazonáltal a professzor, hogy a személyesen átélt élmények hiánya nem nyújthat felmentést egyetlen kutató számára sem. Az indiai statisztikai hivatalnak például igen átfogó és alapos adatai voltak Bengál éhínség előtti és utáni, vidéki, falusi területeinek helyzetéről. Tehát a munkát ennek alapján is el lehetett volna végezni.
Leginkább az hajtotta Sent a 2-3 millió áldozatot követelő tragédia vizsgálata felé, amikor felfedezte, hogy a bekövetkezte mennyire bizonyos társadalmi csoportokra korlátozódott. Meglepte, hogy az az iskolatársait és azok családtagjait, sőt még az alsó-középosztály tagjait sem érintette semmilyen formában, a földnélküli, falusi szegények soraiból ellenben számolatlanul szedte áldozatait. Olyanok haltak meg, akik képtelenek voltak megvenni az amúgy rendelkezésre álló élelmet. Ezt, az élelem elvi elérhetőségét azonban Amartya Sen közgazdasági-filozófiai rendszere még csupán „negatív szabadságnak” tekinti, amelyet elkülönít a „pozitív szabadság” fogalmától, vagyis attól, hogy az emberek ténylegesen képesek is legyenek megvásárolni az élelmiszert. Ez a képesség-központú megközelítés közgazdasági és politikai gondolkodásának egyik sarokköve. Igaz, a helyzet ebben az elméletrendszerben sem teljesen fekete vagy fehér. Akad ugyanis a történelemben nyilván nem egy olyan eset, például az 1840-es évek tragikus írországi éhínsége, amelyet nem a pozitív vagy negatív szabadság dilemmája, hanem egy drámai külső tényező, az élelmiszer-termelésnek a burgonyavész miatti hanyatlása idézett elő.
MEGVÁLTOZOTT VISZONY. Amartya Sen éveken át tiszteletbeli elnöke volt a legjelentősebb brit jótékonysági szervezetnek, az Oxfamnek, amely döntően Afrika és Ázsia fejletlen országaiban próbál segíteni a szükséget szenvedőknek. E kapcsolat révén pedig fölöttébb pontos képet alkothatott magának arról, mennyire változott a különböző kormányok hozzáállása az éhínségek kérdéséhez. Ahogy mondja, örömmel nyugtázza, hogy – nem kis részben az ő kutatásai nyomán is – ma már sokkal alaposabban odafigyelnek az éhínségekhez vezető közgazdasági folyamatokra. „Higgye el, nem különösebben érdekel, hogy ebben a tudatosodásban én milyen szerepet játszottam. Voltak mások is, akik hasonló kutatásokat végeztek, és hasonló következtetésekre jutottak: felhívták a figyelmet a csökkenő munkabérek, a munkanélküliség, a magasba szökő élelmiszerárak vagy az elosztási rendszerek szervezetlenségének szerepére. Az a lényeges, hogy a hozzáállás, a figyelem foka megváltozott” – állapítja meg bizakodóan, még ha nyomban hozzá is teszi, hogy ez persze, miként azt Észak-Korea, Szudán és egy sor más állam példája mutatja, még ma sem igaz a világ minden országára.
Sen soha nem tagadta, hogy ifjúkorában a politikai baloldal ideológiája és gondolkodása ragadta meg. Noha a marxista ideológiát sok-sok évtizeddel ezelőtt sutba vágta, cambridge-i, majd harvardi professzorként, és Nobel-díjas közgazdászként mindig is foglalkoztatta, milyen szerepet játsszon az állam a szabadpiac körülményei között. Különösen izgalmassá vált a kérdés, amikor a közép- és kelet-európai államok kiszabadultak a kommunizmus szorításából, és a gyakorlatban – ráadásul egyszerre több ország példáján – lehetett megfigyelni a gazdasági-társadalmi átalakulást. Míg harvardi professzortársa, Kornai János a makrogazdasági stabilizáció elsődlegességére helyezi a hangsúlyt, Sen úgy érvel, hogy ha a kormányok nagy figyelmet és komoly összegeket fordítanak a jóléti rendszerek, az oktatás és az egészségügy megreformálására, akkor ezáltal teremtik meg az alapjait a gazdasági változásoknak, és végső soron a felvirágzásnak.
„Jánossal mindketten egyetértünk az oktatás és az egészségügy fontosságában. Persze, minden attól függ, hogy az ember mit akar megváltoztatni. A kommunista rendszerre nem lehetett ráfogni, hogy az állam ne lett volna aktív, legfeljebb ez az aktivitás nem volt intelligensnek nevezhető, és elnyomta, eltorzította a piacot, az ösztönzők rendszerét, amelyek révén a gazdaság hatékonyan működhetett volna. Kornai ezekre a kérdésekre összpontosított, és ha Magyarországon élek, nyilván én is e lényeges tényezőkre fordítottam volna a figyelmem. Másrészről viszont, ha valaki olyan országban él, ahol elhanyagolják az alap- és középszintű oktatást, az alapvető egészségügyi ellátást, akkor más kerül az érdeklődése homlokterébe” – utal vissza közvetve a professzor a személyes indíttatás fontosságára.
Persze a kommunista országok sem mindannyian járják ugyanazt az utat. Kínában például – mutat rá Amartya Sen – egészen 1979-ig, a gazdasági reformok megindulásáig egy átfogó, mindenkire kiterjedő közoktatás és közegészségügyi ellátás működött. A gazdaság ugyanakkor rettenetes állapotban volt. Ez különösen igaz a teljesen kollektivizált, tehát a létező legrosszabb formában működtetett mezőgazdaságra, de az ipar is súlyos gondokkal küszködött. Amikor aztán az 1979-ben megkezdődő reformok sorában bevezették a mezőgazdaságban a „felelősségi rendszert” – vagyis a föld továbbra is az állam tulajdona maradt ugyan, de a gazdák hosszú távú bérleti, használati jogot kaptak -, és hasonló fordulatot hajtottak végre az ipar területén is, a nyolcvanas években látványosan javult a gazdaság teljesítménye, és csökkenni kezdett a szegénység. „Csakhogy volt az éremnek egy másik oldala is: az 1979-es reformokkal egy időben megszűnt az alapvető egészségügyi ellátáshoz való általános, állampolgári jogon való hozzáférés lehetősége és az embereknek magánbiztosítást kellett vásárolniuk” – emlékeztet Sen.
Nem kis részben Amartya Sen kutatásainak is köszönhetõ, hogy ma már sokkal alaposabban odafigyelnek az éhínségekhez vezetõ közgazdasági folyamatokra.
ÉLETESÉLYEK.
Ez szerinte súlyos hiba volt. Az addigi Kínában a „korlátlanul fogyasztható” közoktatás és egészségügyi ellátás jóvoltából ugyanis a várható átlagos élettartam a gazdaság katasztrofális állapota ellenére igen magas, körülbelül 67 év volt. Közel három évtizeddel később ugyanez a mutató a hatalmas ipari-mezőgazdasági változások dacára is csupán 71-72 év. Való igaz, ez is fejlődés, ám Sen szerint önmagában nem értelmezhető: „India, amely jóval Kína után kullogott ebben a tekintetben, mára csaknem utolérte azt. Néhány olyan indiai államban pedig, mint például Kerala, ahol az állami egészségügyi ellátás továbbra is mindenki számára rendelkezésre áll, a várható átlagélettartam egyenesen jóval magasabb a kínainál.” Az előrelépésbeli különbség pedig valóban tagadhatatlan. Míg a csecsemőhalandóság 1979-ben Amartya Sen adatai szerint mind Kínában, mind pedig Keralában 37 volt 1000 lakosonként, mára ez az arány Kínában 28-ra csökkent, míg az ingyenes egészségügyi ellátást biztosító Keralában a csökkenés sokkal látványosabb volt: e ráta 12 ezrelékre zuhant vissza.A professzor úgy véli, a kínai és az indiai helyzet változásának összevetéséből fakadó tanulságok Közép- és Kelet-Európa országaiban sem hagyhatók figyelmen kívül. Meggyőződése, hogy – a modern szociáldemokrata, jóléti állami koncepcióval összhangban – vannak olyan állami kötelezettségek, amelyeket nem lehet szabadpiaci alapokra helyezni anélkül, hogy ne generálnánk még nagyobb, nehezen megoldható konfliktusokat. „Úgy vélem, Magyarországon és a régió néhány más országában ma ugyanúgy figyelmen kívül hagyják ezeket a kérdéseket, ahogyan a kínaiak tették az 1970-es évek végén. Én ebből a kínai példából is azt szűrtem le, amit régóta vallok: nem szabad privatizálni az alapvető egészségügyi ellátást, nem szabad korlátozni az egészségügyi szolgáltatások szabad igénybevételét” – ad egyértelmű állásfoglalást Amartya Sen.
