Vége az aranykornak – ezzel a felütéssel indul egy ideje minden banki évértékelő elemzés. Az ezredfordulón meglódult jövedelmezőség hanyatlását már három éve jósolják a szektor képviselői, de a magyar bankrendszer összesített mutatói még mindig biztonságos magasságban időznek. Az alábbszállás rémképét kezdetben az éleződő versenyre alapozták, később ehhez a szektort érintő extra elvonások is társultak. Valóban, 2005-ben és 2006-ban a hazai bankokat együttesen évi 30 milliárd forintnyi különadó sújtotta, miközben addigra már jórészt lecsengett a támogatott lakáshitelezés banki jövedelmeket gerjesztő hatása, ami a többletterhelés indoka volt. Emellett az utóbbi években az ügyfelekért folyó verseny költségei is mindinkább érzékelhetővé váltak: egyfelől a fiókhálózat és a létszám bővülésében, másfelől a reklámkiadások növekedésében.
Mindezek a „csapások” meg sem látszottak a szektor jövedelmezőségi mutatóin. Az üzleti bankok összesített adózott eredménye 2005-ben 14 százalékkal, 2006-ban pedig 15 százalékkal nőtt, és elérte a 362 milliárd forintot. Az eszközarányos (adó utáni) jövedelmezőség (ROA) mindkét évben (sőt, már 2004-ben is) 1,9 százalék körül alakult, amivel továbbra is az Európai Unió élvonalában maradt a magyar bankszektor, a tőkemegtérülés (ROE) pedig 23 százalék volt, éppen annyi, mint a 2004-es utolsó, különadómentes „békeévben”.
RÉGIÓS ÉLBOLYBAN. Igaz, az utóbbi évek másutt is kedveztek a bankoknak. Az Európai Központi Bank (ECB) legfrissebb stabilitási jelentése szerint az euróövezet 15 nagybankjának (az úgynevezett nagy és komplex bankcsoportoknak) az átlagos tőkemegtérülése 2005-ben és 2006-ban 20 százalék körül alakult (míg 2004-ben 17 százalékos volt). A magyar bankok utóbbi években felmutatott 23 százalékos átlagos tőkemegtérülése, bár rossznak nem mondható, ebben az összevetésben nem számít kirívónak, különösen akkor, ha reálértelemben nézzük. Az inflációval korrigált átlagos reál ROE Magyarországon az elmúlt két évben 18 százalék körül volt, ami nagyjából azonos az euróövezeti átlagos nagybanki reálmegtérüléssel. Közép- és kelet-európai összevetésben sem kell szégyenkezniük bankjainknak. Az RZB Group összehasonlító elemzéséből kiderül, hogy az új évezredben a magyar bankszektor produkálta a legmagasabb eszközarányos jövedelmezőséget a térségben, és a tőkemegtérülés szempontjából is csak a cseh bankrendszernek kellett időnként átadnia vezető helyét.
A nemzetközi összevetésből adódó, kedvező kép sok szempontból örvendetes. A magyar bankok jó jövedelmi pozíciója hozzájárul a szektor, azon keresztül az egész gazdaság stabilitásához. Az is megnyugtató, hogy a Magyarországon megtermelt profitot a tulajdonosok eddig többnyire az itteni bankjuk fejlesztésére fordították, sőt gyakran pótlólagos tőkeinjekciókkal is segítették piaci térnyerésüket. (Ez alól az utóbbi években az OTP számít kivételnek, amely a magyar piacon szerzett, tekintélyes nyereségének mind nagyobb hányadát a külföldi expanzióját segítő bankvásárlásokra fordítja.)
Nem mindegy azonban, mi magyarázza az évek óta tartó jó jövedelmezőséget. Valóban olyan hatékonyak az itt működő bankok, mint a páneurópai nagyok, vagy más okok állnak a szép eredmények mögött? Mert a tulajdonosok és az ügyfelek közös örömére csak az első eset szolgál, amikor a kiemelkedő jövedelmek a kiemelkedő hatékonyságból származnak. Ha nem így van, és a magas profitok a versenypiacinál magasabb árakból fakadnak, akkor az ügyfelek kevésbé érezhetik magukat a prosperáló bankszektor haszonélvezőinek.
A különféle eredményességi és hatékonysági mutatók összevetése nem arról győz meg bennünket, hogy a nyugat-európai nagybankokét is lepipáló jövedelmezőség forrása a magyar bankok költséghatékonysága volna. Éppen ellenkezőleg: bár az eszközarányos működési költség fokozatosan csökken, a magyar bankszektorban még mindig kétszerese, mint az euróövezetben. A viszonylag magas működési költségszint részben az alacsonyabb ügyletszámból és a tranzakciók kisebb átlagos volumenéből fakad, sőt, még a nagyszabású fejlesztések is szerepet játszhatnak benne. Az a tény azonban, hogy a magyar bankrendszer kétszer akkora költségszint mellett is magas jövedelmezőséget tudott elérni éveken át, azt jelzi, hogy a hazai piac a nagyobb költségeket bőségesen fedező árakra is lehetőséget nyújt. És valóban, a banki jövedelmek fő forrását adó kamatmarzsok összevetéséből látható, hogy bár az erősödő (banki és nem-banki) verseny hatására a hazai átlag is csökkenő tendenciát mutat, de még mindig jó duplája (3,6 százalék) az euróövezetinek. Ráadásul hiába kisebb még nálunk a banki jövedelemben a jutalékeredmény súlya, az eszközökre vetített 1 százalékos aránya már eléri az uniós szintet.
A hazai bankszektorra jellemző, viszonylag magas kamatmarzs mögött sok esetben széles spreadek fedezhetők fel. Noha az utóbbi években a verseny növelte az áralkalmazkodás sebességét, egyes hitelek (például a személyi kölcsönök) kamatai még mindig rugalmatlanok a pénzpiaci kamatokra, illetve a kockázattal nem indokolható felárat is tartalmaznak, és a normál (nem akciós) betéti kamatok is gyakran ragadósak. A marzsot növelő tényező nálunk a gyenge fogyasztói tudatosság és a pénzügyi ismeretek hiánya, ami miatt a tranzakciós igényeknél jóval nagyobb összegű pénzek hevernek látra szóló számlákon.
A bankvezetők gyakran arra hivatkoznak, hogy az összköltség/jövedelemarány (cost/income ratio) a magyar bankok többségénél már 60 százalék alá süllyedt, ami valóban kedvező hatékonyságot tükröz, szemben a még mindig magas eszközarányos működési költségszinttel. Látni kell azonban, hogy kellően magas jövedelmezőség esetében viszonylag magas eszközarányos költségszint mellett is lehet alacsony a költség/jövedelemarány, tehát a tulajdonost kielégítő költséghatékonysági mutató akkor is elérhető, ha a korlátozott árverseny magasabb profitszintre nyújt lehetőséget.
VEZETŐKÖVETŐ MODELL. Az árverseny három tucat versengő bank mellett is lehet gyenge. A magyar bankrendszer összesített adatai azt jelzik, hogy a „versenypiacinál” magasabb árak nemcsak a nagyobb költségekre biztosítanak fedezetet, hanem a nagyobb profitra is. Feltételezhető, hogy ez azért történhet, mert a magyar bankpiacon csak lassan oldódik az oligopolisztikus struktúra, amely mellett működhet az úgynevezett vezetőkövető modell. Ez olyan árazással jár, amely a piacvezető banknak biztosítja a magas profitszint fenntartását, miközben a versenytársak olyan nyereségre tehetnek szert, amely – részben – fedezi a piaci terjeszkedés tőkeigényét.
A magyar bankszektor hatékonysági mutatóinak lassú konvergenciája az EU fejlettebb régióihoz azt jelzi, hogy előbb-utóbb kimerülnek a piactorzulásból adódó jövedelemforrások. Akkor dől el, mely bankok tudták a tartós piachódítás érdekében kihasználni ezt a lehetőséget.
