– Volt némi rálátása a hazai bankrendszer átalakulására, hiszen 1987-ben már ügyvezető igazgatói rangban dolgozott a Magyar Külkereskedelmi Banknál (MKB). Gondolta-e akkor, hogy az elkövetkező húsz évben Európa egyik legjobban jövedelmező bankszektora alakul ki hazánkban?
– Mindenesetre reméltem, hiszen a nyolcvanas évek közepétől részt vettem a kétszintű bankrendszer kialakítását előkészítő bizottság munkájában – először a Pénzügyminisztérium munkatársaként, majd 1983-tól az MKB szakembereként -, és a hazai zsíró megszületése körül is ott bábáskodtam. Hasonlóan a bizottság többi tagjához, az volt a meggyőződésem, hogy a gazdaság megreformálása a korábbi társadalmi és politikai berendezkedés keretein belül is csak akkor sikerülhet, ha átformáljuk a pénzintézeteket is. Biztos voltam benne, hogy a magyar gazdaság piacszerű működésének csakis a piacszerű finanszírozást biztosító kereskedelmi bankok lehetnek a motorjai. Miként az is hamar kiviláglott, hogy a környező országokénál lényegesen fejlettebb pénzintézeti rendszer jön létre nálunk.
– Miként sikerült a politikán keresztülvinni, hogy piaci alapokra kell helyezni a pénzügyi szolgáltatásokat?
“Ma a forgalom mintegy 80 százaléka összpontosul fél tucat univerzális nagybanknál, s a fennmaradó 20 százalék felett viszonylag sok szolgáltató diszponál. Ezt az arányt egészségesnek tartom.”
Az akkori vezetők előtt sem volt kérdéses, hogy ha elindul a gazdaság átalakulása, annak előbb-utóbb politikai következményei lesznek, ám a nyolcvanas évek végére olyan komoly problémák alakultak ki az állami vállalatok és a mezőgazdaság finanszírozásában, hogy megkerülhetetlenné vált a pénzügyek piaci megközelítése. Világossá vált, hogy nem lehet többé a központi tervutasítás leosztásos módszerével, diktált kamatfeltételekkel megállapítani a hitelkereteket, és a devizagazdálkodás engedélyezéses módszere is használhatatlanná vált addigra. Nem csupán az évtized elejétől kialakuló vegyes vállalatok kezdték feszegetni a devizafinanszírozás addigi kereteit, de az állami cégeknél is a szabadabb devizagazdálkodást szorgalmazták. A jegybankban eleinte nem mindenki támogatta az új rendszer kialakítását, később viszont a változások élére állt az MNB, és a Pénzügyminisztériummal közösen sikerült a kétszintű bankrendszer felállításának szükségességéről meggyőzni a politikusokat.
– A fejlődés azonban nem volt töretlen, hiszen az extenzív időszak négy év után a bankok teljes tőkevesztésébe torkollt. Mennyire látszik ma törvényszerűnek, hogy a kilencvenes évek elejére padlóra került a bankrendszer?
– Én inkább úgy fogalmaznék: a magyar gazdaság került padlóra. A gazdasági-politikai rendszerváltással kiütköztek a meglévő gazdasági problémák. Például az, hogy a zömében keleti piacokkal kereskedő vállalataink nem voltak versenyképesek. Noha többen máig vitatják, szerintem helyes lépés volt, hogy megtörtént a szabályozás lebontása: ennek keretében nagyon szigorú csődtörvényt fogadott el a parlament, és tompítás nélkül ráengedtük a piacokat a gazdaságra. A nyugati piacok megnyíltak, a keletiek bezárultak, megindult a konkurenciaharc, és a magyar vállalatok harmada azonnal csődbe ment. A számlát pedig jobb híján a bankszféra fizette, mert a tulajdonosi pozíciót betöltő állam nem állt a vállalatai mögé. A kétszintű bankrendszer indulásakor viszont az új pénzintézeteket nem tőkésítették fel olyan mértékig, hogy túléljék ezeket a megpróbáltatásokat, így törvényszerű volt a tőkevesztés, majd a konszolidáció bekövetkezte. A számlát tehát végső soron mégis az állam fizette.
– Mekkora szerepet játszott a tőkevesztésben a bankalkalmazottak felkészületlensége és a felelőtlen hitelezés?
– Az akkori szakmai hiányosságok is természetesnek tekinthetők, hiszen a jegybanki szakmai múlt nem volt feltétlenül elegendő a kereskedelmi banki munkához, ráadásul nem is volt annyi alkalmazottja az MNB-nek, hogy a létszámgondokat ez megoldotta volna, a kívülről érkező, új munkatársak pedig eleinte még képzetlenebbek voltak. Nehéz volna tagadni azt is, hogy felelőtlen hitelezést folyt, aminek az állt a hátterében, hogy nem alakult ki még megfelelő kockázatkezelési rendszer. Ám akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy állami bank ne finanszírozzon meg egy állami vállalatot. Egyébként is, ki gondolta volna a ‘80-as évek végén, hogy tönkremehet a nehézipar, és az állam nem fog helytállni érte? Mindazonáltal a felelőtlen hitelezés és a szakmai hiányosságok csak kisebb szerepet játszottak a bankok ellehetetlenülésében, a banki problémák gyökere a gazdaság totális csődjében keresendő. A bankkonszolidációt én éppen ezért a magyar gazdaság konszolidációjának tartom.
– Ezek szerint azt is helyes döntésnek tekinti, hogy a bankkonszolidációs időszakban az állam egyetlen nagybankot sem hagyott csődbe jutni?
– Ez opcióként sem merült fel annak idején. Egy csőd semmit nem oldott volna meg, hiszen végül így is, úgy is az államnak kellett volna a zsebébe nyúlnia.
– A konszolidáció után két évvel aztán elindul a bankok privatizációja. Voltak-e jelei annak, hogy pár éven belül csaknem a teljes magyar bankszektor külföldi kézre kerül?
– A kilencvenes évek közepén aligha látta bárki is, hogy a folyamatok ide vezetnek. Komoly viták folytak arról, hogy többségi vagy kisebbségi részesedés kerüljön-e privát tulajdonba, stratégiai vagy pénzügyi befektetőknek értékesítse-e az állam a részvényeket, s tőzsdén keresztül vagy más úton, miként alakuljon a társadalmi irányítás, az elnöki és vezérigazgatói poszt együtt vagy szétválasztva működjön.
– Egészségesnek tartja a jelenlegi tulajdonosi szerkezetet?
– Igen, a privatizáció helyes lépés volt, ma ebből semmi hátrányunk nem származik. Mindazonáltal nem is volt más választásunk, hiszen a szükséges feltőkésítéshez nem állt rendelkezésre elegendő hazai pénz, az államtalanítás helyességét pedig az élet igazolta: manapság a nyugat-európai országokban is kivonul az állam a bankrendszerből – ahol maradt még ilyen tulajdon -, és a részvények stratégiai befektetők kezébe kerülnek. A befektetők pedig egymást vásárolják fel, mert egyre bonyolultabb az univerzális bankok rendszere, mind nagyobb kockázatokat kell vállalni, egyre költségesebb a működés, és a hatékonyságot biztosító méret is nő.
– Mivel magyarázza, hogy a külföldi tulajdonú hazai bankok üzletileg olyan sikeresek, hogy arra már Európában is felfigyeltek?
– A siker egyik záloga, hogy a bankok anyavállalatuknak köszönhetően megfelelő piaci- és tőkeháttérrel rendelkeznek, de az összerakott know-how-k is jól vizsgáznak. Nem utolsósorban pedig az áll a kiemelkedő eredmények hátterében, hogy a főrészvényesek belátták: a bank működése a helyi piacra épül, így célszerű helyi menedzsmentet kinevezni, persze, erős tulajdonosi kontroll mellett.
– Az elmúlt hat esztendő, különösképpen pedig 2004 és 2005 látványos jövedelmezőségnövekedése 2006-ban némileg csillapodott. Miben látja a lanyhulás okát?
– A bankok jövedelmezőségének meglódulását a 2000-et követően startoló lakossági üzletág felvirágzása eredményezte, ám e területen nem csupán a piac felosztása indult el, de a konkurenciaharc különféle formái is. Az évtized derekán az árharc erősödött fel, ami főszerepet játszott az eredmények növekedésének lefékeződésében. Leginkább ezt tükrözik a 2006-os mérlegek.
– A tulajdonosok jellemzően nem vitték haza a profitot, évről évre a hazai bankok fejlesztésére költötték nyereségüket. Ebben mekkora szerepe volt a magyar menedzsmenteknek?
– A profit visszaforgatása szerintem nem küzdelem, hanem stratégia kérdése. A helyi menedzsmenteknek mindazonáltal volt szerepe abban, hogy helyben maradt a pénz: időről időre olyan 3-5 éves terveket tettek le a tulajdonos asztalára, amelyek azt mutatták, hogy érdemes ide invesztálni.
– A politika már a megszorító csomag bevetése előtt beleszólt a bankok életébe, nevezetesen a 2005-öt és 2006-ot terhelő bankadóval. Önök ezen extrateher bevezetésekor erősen kongatták a vészharangot. Utólag miként összegezné a hatásokat?
– Kétségtelenül nagyon populáris intézkedés volt a bankoktól pénzt elvenni, s noha hosszú távon fájó sebeket nem ejtett a bankrendszeren a különadó, bevetése mind gazdasági, mind pszichológiai szempontból hibás döntés volt. Az államkasszába befizetett 70 milliárd forint nem rázta meg a szektort, de azért hiányzik ez a pénz a céltartalékokból, a fejlesztésekből. Mindazonáltal a legnagyobb kára annak az üzenetnek van, hogy a költségvetés pillanatnyi érdeke miatti politika a gazdaság egy adott szektorát terheli. Véleményem szerint piacgazdaságban ezt így nem lehet csinálni.
– Dacára a különadónak, a magyar bankszektor stabilitása az MNB 2006-ra vonatkozó tanulmánya szerint is töretlen. A kockázatok ugyanakkor növekednek: a Gyurcsány-csomag hatása például máris érződött a vállalati portfóliók romlásán. Ezt aggasztónak tartja?
– Csöppet sem. Noha a portfólió romlása mögött az áll, hogy a csomag lökést adott a kis és közepes cégek tisztulási folyamatának, ezt én elkerülhetetlennek, bizonyos szempontból kedvezőnek is tartom. Egyelőre az alultőkésített, egy piacra termelő vállalkozások nem tudtak megbirkózni a megnövekedett költségekkel, s kénytelenek voltak lehúzni a rolót, de a kényszervállalkozó rétegnek sincs jövője, nekik be kell olvadniuk a közép-, illetve hosszú távú stratégiájú cégekbe. Irreális a hazai vállalkozások 800 ezres száma. Jóllehet, ebből a bankrendszernek folyamatosan veszteségei származnak, a pénzintézeteknek is az az érdekük, hogy stabillá váljon az általuk finanszírozott piac.
– A lakossági portfóliók minősége egyelőre változatlan, de számít-e ott is hasonló szelekcióra?
– Természetesen. A közép- és hosszú távú ingatlanhiteleket kevésbé látom kockázatosnak, mivel az ügyfelek nem akarják elveszíteni a fedelet a fejük fölül, és a lakáshitelek visszafizetéséért mindent megtesznek. Ugyanakkor kialakult egy felelőtlen eladósodási folyamat is. A fogyasztásieszköz-hitelezésben – az áruhitelek és a gépkocsihitelek területén – az emberek túlvállalták magukat, és élethelyzetük legcsekélyebb megingása is fizetésképtelenséghez vezethet, ami a bankoknak is komoly veszteségeket okozhat. Ezek a problémák azonban nem boom-szerűen, hanem folyamatosan jelentkeznek, így kezelésük is egyszerűbb.
– Mekkora a bankok felelőssége e mértéktelen eladósodásban?
– Van felelősségünk, de akad mentségünk is: ha nem látjuk át az ügyfelek anyagi helyzetét, nem tudunk nekik tanácsot adni pénzügyeik kezelésében. Talán sínre került végre a pozitív adóslista évek óta húzódó ügye, s ha a jövő évtől kiépülhet a hitelek komplex adatbázisa, és az ügyfelek teljes eladósodottságáról képet alkothatunk, gyökeresen megváltozhat ez a helyzet.
– Ha már a lakosságnál tartunk, főleg e kör érzi úgy, hogy igen drágán dolgoznak a bankok, s ezt a lanyha verseny számlájára írja. A bankszakemberek viszont, a fentiek alapján ön is, rendkívül erősnek tartják a konkurenciaharcot. Mi okozza ezt a véleménykülönbséget?
– Egyedül az időhorizont. Akik szerint nincs verseny, azok visszafelé tekintenek, mi pedig, akik ebben a szakmában ülünk, előrenézünk. Igaz, 2004-ig valóban nem volt erős a verseny a lakosság kiszolgálásában, hiszen a piaci szereplők az ügyfélszerzéssel voltak elfoglalva. A 2005 óta tartó árverseny azonban már-már ésszerűtlen helyzet kialakulásához vezetett: az elmúlt hónapok kampányaiban a bankoknak egyenesen veszteséget okozó betéti kondíciók jelentek meg. A tavalyi és az idei év a különféle akciókról szól! Mi ez, ha nem erős konkurenciaharc? A lakosságnak már csak annyi a teendője, hogy körülnézzen a piacon, hiszen az ő feladata, hogy versenyeztesse a bankokat.
– E konkurenciaharc során azonban nem következett be olyan fokú piaci koncentráció, mint amekkorára néhány éve sokan számítottak.
– Ahogy vesszük. Igaz, hogy a szereplők száma nem csökkent drasztikusan, de lényegét illetően végbement a koncentráció, hiszen ma a forgalom mintegy 80 százaléka összpontosul fél tucat univerzális nagybanknál, s a fennmaradó 20 százalék felett viszonylag sok szolgáltató diszponál. Ezt az arányt egészségesnek tartom. Ami viszont a tulajdonosi koncentrációt illeti, az nem tőlünk, hanem a nyugat-európai felvásárlásoktól függ; legutóbb a CIB és az IEB hasonló okokból történő összeolvadásának lehettünk tanúi.
– Sokan aggódnak, hogy az eurózónához való csatlakozásunkkal megugranak nálunk a banki díjak.
– Az árstruktúra bizonyosan módosul, mivel több területen is, például a befektetési típusú szolgáltatásokénál, nagyon olcsó a magyar bankrendszer. Az általános banki szolgáltatások hazai díjai viszont már most is hasonlóak az európaiakhoz, így összességében nem kell komoly változásra számítani.
