Bokros Lajos a tőle megszokott határozottsággal fogalmazta meg – több egyetem gazdasági tanácsának képviselőivel egyeztetett – felsőoktatási reformelképzeléseit (Figyelő, 2007/17. szám). Személyes tapasztalatok alapján és a felsőfokú képzés tömegesedéséből logikusan kikövetkeztethető, hogy az oktatás átlagos színvonala inkább hanyatlik. Ezzel együtt bizonyára a szerző előtt – és mindannyiunk előtt, akiknek köze van a felsőoktatáshoz – jól ismert, hogy a magyar egyetemekről évente több tucat hallgató jelentkezik és nyer is felvételt a világ élvonalába tartozó amerikai és nyugat-európai egyetemeken doktori (PhD) képzésre. Ezek a hallgatók nem lehetnek olyan silányak, ha tárt karokkal fogadják őket a nagynevű egyetemeken. Ma már léteznek olyan egyetemi tanszékek – ilyen a Pannon Egyetem Közgazdaságtan Tanszéke -, ahol a legkorszerűbb amerikai egyetemi tankönyvekből oktatnak, sőt, ezeknek a könyveknek egy részét maguk az oktatók fordították magyarra. A hazai felsőoktatás tehát sokféle, különböző színvonalú kisebb-nagyobb szervezeti egységből épül fel. A rendszer átalakítása előtt pontosabb képet kell szereznünk az átalakítandó „tárgyról”.
TÖMEGKÉPZÉS. A felsőoktatás napjainkra a világon mindenütt – a klasszikus universitast létrehozó korábbi alapelvekkel és törekvésekkel szemben – tömegképzéssé vált. Ezt a folyamatot több tényező hajtotta előre. Például: a munkanélküliség – és azon belül az iskolát elhagyó fiatalokat sújtó munkanélküliség – mérséklésére használták/használják azokban a periódusokban, amikor más eszközök nem állnak rendelkezésre vagy azok hatása erőtlen; a felsőoktatás megnyújtja a fiatalok szocializációs folyamatát; a (fiatal) lakosság képzettségi szintjét emeli, így rugalmasabb, a modern kor követelményeinek jobban megfelelő emberek lépnek be a munkaerőpiacra. Nem állítom, hogy az imént említett alapelvek, illetve törekvések jól szolgálják egy ország céljait, de szó nélkül elmenni mellettük azért nem célszerű.
A felsőfokú képzettség – ha az valóban minőségi ismereteket takar – olyan egyéni tőkefelhalmozás, amely azután megszerzőjének többnyire busásan kamatozik. Ezért számomra sem kérdéses, hogy a képzés költségeiből a közvetlen haszonélvezőjének is magára kell vállalnia egy meghatározott részt, tehát magam is tandíjpárti vagyok. A felsőoktatásban a hallgatók mintegy 40-50 százaléka már ma is fizet – a képzési költségeket egyébként távolról sem fedező – úgynevezett „költségtérítést”. A jelenlegi rendszer tehát igazságtalan és ésszerűtlen is. Súlyos leegyszerűsítés azonban azt gondolni és állítani, hogy a felsőfokú képzettség csak a „tudástőke” megszerzőjének hoz hasznot. Könyvtárnyi nemzetközi irodalma van annak, mekkora az oktatásból származó magán-, illetve társadalmi haszon. Bokros ezzel nem foglalkozik.
A felsőoktatás hasznának és költségeinek egymáshoz kapcsolását tehát meg kell előznie a rendszer alapelvei tisztázásának. Az egyik logika lehet, hogy aki meg tudja és akarja fizetni a képzést, az részesülhet belőle, aki nem, az kiszorul a piacról; bár nem biztos, hogy ez a megközelítés híven tükrözi a hazai helyzetet. A felsőoktatás esetében a valóságban erőteljes externális hatások érvényesülnek, amelyeket nem figyelembe venni ugyanolyan torz piaci megoldásokhoz vezet, mint annak figyelmen kívül hagyása, hogy a felsőfokú képzés hasznának magas hányada hosszú távú magánhaszon. A Vitaanyagban az sem indokolt állítás, miért éppen a hallgatók 15-20 százaléka ne fizessen tandíjat.
FÉLREÉRTETT AMERIKA. A legfőbb bajom azonban azzal van, ahogyan Bokros az amerikai magánegyetemekre hivatkozva a minőségi színvonal emelését kikényszerítő versenyt elképzeli: bezárunk X számú intézményt és a fennmaradó N mínusz X számút pedig rendesen finanszírozzuk. Célszerű lenne azonban mélyebben bemutatni az észak-amerikai – vagy bármely más, fejlettebb országbeli – felsőoktatási rendszert, mielőtt annak egy szeletét példának állítjuk a magyar elé. Az észak-amerikai (vagy a nyugat-európai) felsőoktatási rendszer rendkívül strukturált és rétegzett. A nagynevű egyetemek mellett igen nagyszámú kevésbé híres egyetem, college, valamint community college és más egyéb úgynevezett vocational school működik. És éppen ebben áll a verseny! Nem a Harvard és a Princeton közötti verseny az igazán meghatározó, hanem az élboly és az alatta lévő rétegbe tartozó oktatási intézmények versenye.
Az Egyesült Államok oktatási minisztériumának adatai szerint az országban több mint 4 ezer intézményben folyik felsőfokú képzés, ami a lakosságszámra vetítve azt jelenti, hogy nagyjából minden százezer lakosra jut 1,5 ilyen intézmény. Magyarországon százezer lakosra kevesebb mint egy. Magyarországon 100 lakosból kevesebb mint 4 tanul valamely felsőfokú oktatási intézményben, az Egyesült Államokban közel 7. A tengerentúlon a hallgatók mintegy 76 százaléka állami, míg a fennmaradó 24 százalék magántulajdonú intézményekben tanul. A nem kifejezetten magas szintű akadémiai képzést nyújtó intézmények – tehát a community college-ok, vocational schoolok – aránya pedig meghaladja a 40 százalékot! Ezeket az intézményeket inkább állami, mint magánforrásokból működtetik.
Abban teljesen igaza van Bokrosnak, hogy a magyar államnak csak annyi felsőfokú intézményt szabad közvetlenül finanszíroznia, amennyit tisztességes színvonalon képes megtenni. Ebből azonban még nem következik a bezárás. Említi egy helyütt, hogy Magyarországon legalább 35 államilag finanszírozott egyetemen és főiskolán képeznek közgazdászokat és üzemgazdászokat. Ez valóban abszurd. Ezek között számos olyan intézmény van, amely valójában gazdasági ügyintézőkké képzi a hallgatóit, ami nem tekinthető felsőfokú képzettséget igénylő szakmának. Az viszont már nem lenne abszurd, ha nevén neveznénk a gyereket, és a jelenlegi főiskolák vagy akár egyetemek egy részét azzá minősítené az oktatási kormányzat, amik: vocational schoolokká, azaz szakiskolákká. Ezekre ugyanis legalább annyira szükség van, mint a Harvardra, a Yale-re, vagy magyar példával a Corvinusra.
MIÉRT ÁLLAMI DÖNTÉS? A szerző terápiás javaslataiból úgy tűnik, hogy miközben egyfelől a felsőoktatási piac megerősítését célozza, a piaci szereplők kijelölését az államra bízná. Az állam az, amely eldönti, hogy mely intézmények maradhatnak fenn, és melyeket szüntet meg; az állam képes (?) annak meghatározására, hogy tíz-húsz éves távlatban milyen képzettségű emberekre lesz kereslet a munkaerőpiacon; az állam el tudja dönteni, hogy mely egyetemi kutatások érdemesek a finanszírozásra, illetve melyek nem. Így a felsőoktatási intézményekről végső soron állami hivatalnokok döntenének, ami logikai ellentmondásban áll a szerző piacosító törekvéseivel.Az egyetemi autonómia kapcsán Bokros szeme előtt a Harvard példája lebeg. A Harvard egyetemi autonómiáját nem a szenátus és a Board of Trustees (a fenntartók tanácsa), hanem főként az a tény szavatolja, hogy hatalmas vagyonnal rendelkezik. Így nincs rászorulva sem az állami akkreditációra – amivel nem is rendelkezik -, sem közvetlen állami finanszírozásra. Ettől persze a szenátus és a Board of Trustees ésszerű stratégiai irányító szervei lehetnek egy egyetemnek. Ha van miből gazdálkodniuk.
A bevételi oldalon a fő forrás az egyetem vagyonából származó jövedelem, amelyet a tandíj és a döntően állami forrásból származó kutatási ösztöndíjak (grant) egészítenek ki. A kiadási oldalon a kutatás részaránya jelentős, de nem meghatározó az egyetem alapfunkcióinak finanszírozása mellett. A Harvard – vagy más nagynevű egyetemek – autonómiája alapvetően nem pénzügyi, hanem tudományos autonómia, amelynek feltételeit a pénzügyi stabilitás teremti meg. A jó egyetemek a tudományos tevékenység, az oktatás és a közéleti funkciók olyan finoman kiegyensúlyozott és érzékeny rendszerei, amelyek hosszú távon is életképesek, anélkül, hogy tevékenységük fő irányait az állam meghatározná.
Hamis tehát azt a látszatot kelteni, hogy a hazai felsőoktatási intézmények pénzügyi problémáját a tandíj megoldja. Mert a legtöbb intézmény elavult infrastruktúrájának felújítása csupán a tandíjból nem megvalósítható. A University of California (UC) – kilenc egyetemből álló – rendszerében a tandíjak az egyetemi kiadásoknak 1990-1991-ben kevesebb mint 20 százalékát, de még 2006-2007-ben is – Kalifornia állam pénzügyi válsága nyomán – csak alig több mint 30 százalékát fedezték.
Mi szükség van tehát a szenátusra és a fenntartók tanácsára, ha a pénzügyi, személyi és akadémiai kérdésekben a rektor dönt? Ez egyébként nincs is összhangban azzal, ahogyan Bokros a szenátus és a fenntartók tanácsa szerepét leírta. És hogyan lenne képes erre a rektor egy személyben? Érteni vélem a mögöttes gondolatot: az egyes egyetemi tanszékek és intézetek ne legyenek az éppen regnáló vezetők hűbérbirtokai, létük az eredményeiktől függjön. De ha a rektor maga dönt arról, igazolják-e az eredmények a tanszékek létét és terjedelmét, attól tartok, még inkább a tanszékvezetők foglyává válik.
A szerző a Pannon (Veszprémi) Egyetem közgazdászprofesszora
