Mindig rájuk vártak és sohasem fordítva, nem tudtak olyat kérni, amit ne teljesítettek volna, végig minden klappolt.
Mi nem mentünk Kínába. Az ötös úton autóztunk. „Inkább bicikliztünk volna” – mondta a kisebbik. „Vagy nyugton maradtunk volna otthon” – replikázott a másik. Aki már szállítmányozott a hátsó ülésen két kiskorút, az el tudja képzelni a párbeszédet. Mint a zenében. Da capo al fine. Az ehhez hasonlók ismétlődnek. Mindig elölről.
Ám az elszánt szülő rábeszélőtechnikája az évek folyamán egyre kifinomultabb formát ölt. Empirikus alapon tudja, már nem elég ezt-azt előráncigálnia az emlékezetéből – a gyerekanyag jó −; hajózni és készülni kell. Necessere est.
Emocionálisan is megközelíti a témát: szuper kirándulás lesz! A turisták megvesznek azért, hogy láthassák a magyar pusztát, nosza, most nekik is megadatik. Mi több, szégyen lenne, ha éppen egy magyar gyerek nem látná a Hortobágyot! Tudományosan is nekiindul, a kisebbnek preparált mézes madzagon túzok és daru libikókázik, nagykócsag és sziki csér verdes a szárnyaival. A nagyobb elé is vet koncot, megkérdi, vajon hogyan fordítaná angolra a pusztai jószágok téli nádfedeles szállását, az úgynevezett seggen ülő hodályt. Ez bejön.
Tombol a tavasz, tűz a nap. Hortobágy a derűs arcát mutatja, gondoljuk mi, amikor négy óra két perckor az iránt érdeklődünk, mikor tudnánk kikocsikázni a pusztára. „Holnap” – mondja az autentikus bajszos. Mosolygunk, jó vicc, de annyira nem, mert holnap mi már nem leszünk itt. Négy órakor ment el a lovaskocsi, azt lekéstük, ma már nem megy több.
Gyerek szája biggyed, apa szeme kerekedik, 200 kilométer a kocsiban, nem oda Hortobágy. Mire ide jutunk, már nyolc perccel múlt négy. Utolérjük mi még azt a kocsit Mátán, a következő faluban! Gáz!
Utolérjük. Mosolygós kocsis, a gyerekek már fel is ugranak a padokra. Apa elmegy jegyet venni. A bódéban, neki és a két akkor érkező családnak azt mondja a hang: nincs! Nix. És már zárja is a kisablakot.
„Mi az, hogy nincs?” „Nem érti? Nincs! Jöjjön holnap!” „De miért nincs?” „Mert mások már lefoglalták.” Ekkor fény derül arra, hogy a gyerekeknek miért kell leszállniuk arról a lovas kocsiról, amelyiken még láthatóan van hely. De nincs, mert az csak a látszat, tizenöt személyt lehet felengedni és kész. No jó, a szabály az szabály, ezt értjük. Akkor talán egy másik kocsira szállnánk. Megvárjuk. Nincs másik kocsi, pattog a válasz, mint az ostor, amelynek látványa most távolabbnak látszik, mint valaha.
„Egyébként is mit akarnak, akinek annyi esze sincs, hogy telefonon helyet foglaljon a lovaskocsira, mielőtt Pestről nekiindul a Hortobágyra, az meg is érdemli, hogy ne lássa a pusztát!” – mondja az időközben idegenvezetővé elő- és a kocsira fellépő jegyárus. Tesz még néhány sértő megjegyzést, ezeket németre is lefordítja. A két család eloldalog, az apa nekiindul. Fogadóban, csárdában érdeklődik. Udvarban is, ahol sorban állnak az előzőhöz hasonló lovaskocsik. Ekkor már a becsületéről van szó. Ki akarja fizetni egy teljes lovaskocsi bérletét, ő ezt megígérte a gyerekeknek, holnap már dolgoznia kell Pesten, ma akarja őket lovaskocsira ültetni.
Nem talál egyetlen kocsist sem, aki befogná a lovait. Segítőkész, népviseletbe öltözött menyecske fáradhatatlanul mobilozik, hiába. Lovak minden bizonnyal vannak, hiszen a kocsik nyilván nem dísznek sorakoznak. Kocsis nincs.
„Mondtam, hogy inkább biciklizni kellett volna” – hüppögi a kisebbik. Vagy nyugton maradhattunk volna otthon – gondolom én.
Ekkor nekiindulunk. A gyerekek közelről is látni akarják a seggen ülő hodályt, nincs is messze, ahogy a szürke marhák sem, caplatunk hát a sziken, azt senki sem tilthatja meg. Vizet húzunk a gémes kútból. Megsimogatjuk a birkákat, Petőfit szavalunk, ki mire emlékszik.
A második állomáson utolérjük a kocsit. Halljuk, amint előbbi ismerősünk azt mondja: „Nevetséges! Ezek azt hiszik, hogy utánunk tudnak jönni 12 kilométeren? Ugyan már! És hogy meghallgathatják az idegenvezetést? Akkor most a lovak közé csapunk!” És csapnak. A nő nevet, a turisták lesütik a szemüket. A kocsi távolodik.
„Poros út” – mondja a nagyobbik. Előbb látta a Munkácsy-képet, mint a pusztát. Ha a helyieken múlik, Kínát is előbb látja. Bár abban semmi izgalom. Ott minden klappol.
