Ám olyan esetekben, amikor már jártam a környéken, netán többször is, tehát élményeim vannak a helyről (genius loci), még rosszabb a helyzet, mert ilyenkor az emlékek körülülnek, mint kis, kövér, jelentőségteljesen mosolygó szobrocskák, és belekotyognak mindenbe.
Rendben van, nemrég jártam a már sokak által ajánlott Semmelweis utcai delikát Papageno vendéglőcskében. De az nem úgy van, hogy társaságommal (asztalrendelés után, mert e nélkül idejönni kockázatos) csak úgy beülök ide. Először körülsereglenek a múlt képei, jelenetei, emlékei, egész asszociációs nyáj vesz körül, lépni sem tudok tőlük. Az elterelésnek egyetlen módja, hogy elmondom, miről van szó.
Arról van szó először is, hogy ez ama utcák egyike Budapesten, mely rendszerváltásoktól függetlenül Semmelweis utca maradt. Fix pontja a városnak, akárcsak a Kossuth Lajos utca, melybe torkollik. Az ostrom után a romba döntött Budapesten minden híd a Dunába roskadva demonstrálta a hitleristák értelmetlenül pusztító gazságát. (Tehát tessék csak posztnyilas uraiméknak 2007 Magyarországán, immár az Európai Unió tagjaként, gyászünnepséget tartani a Várban a magukat besáncoló náci csapatok ugyancsak értelmetlenül pusztító kitörési kísérletének emlékére!) A felrobbantott Margit-híd mellett az ostrom után létesítettek egy pontonhidat, a rendíthetetlen pesti kedély nyomban el is nevezte Manci-hídnak. Ez volt az egyetlen összeköttetés Pest és Buda között, míg aztán 1946 januárjában elkészült a Parlamentnél a Kossuth-híd. (1960-ban bontották le. Bár ronda volt, kár volt megszüntetni, milyen jól jönne most ebben az embóliás városban.) Nos, ezeken a hidakon kutyagoltam 15-16 évesen én is a Rózsadombról Pestre, főként a pillanatok alatt megnyílt Forum Moziba (a mai Puskin), ahol a háború alatt tiltott amerikai filmeket lehetett látni. Mellékes, de lenyűgöző kísérőjelensége volt az újdonsült szabadságnak. (Nem tartott sokáig).
Jóval későbbi emlék: itt lakott, a Semmelweis utcában Keresztury Dezső, egyik atyai barátom (hál’ istennek több volt), akiről nyüzsgő korunk meglehetősen megfeledkezett, pedig valóságos nemzeti intézménynek számított a nehéz évtizedekben. A demokratikus koalíció kulturális minisztere, majd az igazi, legendás Eötvös Collegium utolsó igazgatója a kommunista hatalomátvételig. Költő, fordító, irodalomtörténész, akadémikus, fiatal írók atyamestere. Sokszor jártam nála én is.
Aztán itt volt a Szovjet Kultúra Háza, mely számomra egy szempontból volt fontos: éttermében akkor is lehetett nagy szemű piros, sőt, olykor szürke Beluga kaviárt meg édesvízi rákot enni, amikor sehol másutt. (Orosz édesvízi rák konzervet – chatka – nagy néha, protekcióval vehetett az ember a Kígyó utcai Mézes Mackóban. Majdnem finomabb a homárnál. Amit manapság édesvízi rákként kínál olykor egy-egy vendéglő: nem az! Csak nem ettük meg a teljes földi állományt?)
De térjünk vissza a Papageno nevezetű aprócska hírességhez (a német erre mondja: Geheimtip), ahová barátunkat vittük Ausztráliából. Ambiciózus tulajdonosa egykor a Cyranóban dolgozott. Itt most a maga ura, és abszolút egyéni elképzelésű konyhát vezet. A konvenciónál többet ad az invencióra. Így meglepő, sőt olykor meghökkentő kreációkat hoz létre. Mintha valaki a Rómeó és Júliában összebékítené a Montague és Capulet családot. De merészségei mindig bejönnek. A gyömbér intenzív alkalmazása mellett (máris nyert csata nálam) fontos szerepet ad a sütőtöknek, méznek, hagymalekvárnak. Emberemlékezet óta nem ettem Magyarországon borjúmirigyet. Itt most ettem, feketebab-raguval, kelkáposztában. Nagyszerű csemege! Akárcsak a Bahia: óriásrákok, mézes-gyömbéres-chilis spagettivel. Méltó záró desszert: csokoládétorta narancsos sütőtökkrémmel. A Papageno konyhájában valóban eredeti egyéniség varázsol fura finomságokat.
