Ezzel egyetértve, Huntington részletesen kifejti, mennyire fontos az Egyesült Államoknak, hogy valakitől, valamitől tartania, félnie kelljen. A fenyegetettség érzése összetartásra sarkallja az amerikai népet, erősíti a nemzeti identitásukat, nem beszélve a gazdaságot élénkítő hatásáról. „A külső ellenség hiánya elősegíti a belső egység felbomlását” – írja Huntington. Az ellenség keresésében Oroszország már nem, Kína pedig még nem tekinthető méltó partnernek. „Az amerikaiak zöme egyre inkább az iszlám fundamentalista csoportokat, vagy még szélesebb értelemben, az iszlámot tekinti ellenségnek…”
BEVALLOTT HAJTÓERŐ. Némiképp a fenti nézethez kapcsolódik koreai tapasztalatom. Ott jártamkor meglepett az a drámai fejlődés, amelyet az ország a japán megszállás, majd pedig a koreai háború után elért. Ennek titkát keresve a koreai kollégák visszakérdeztek, nekünk „van-e ellenségünk?” Mert számukra nyíltan bevallott hajtóerőt jelentett, és jelent még ma is, hogy megmutassák az országukat 35 évig megszálló és őket megalázó japánoknak: semmivel sem alávalóbbak náluk, ők is képesek a kultúrában, kreativitásban, technológiai fejlődésben, népük gazdagításában felvenni velük a versenyt. Érdemesnek látszik kissé alaposabban megvizsgálni nekünk mennyire van szükségünk „ellenségre”, mennyiben terjeszthető ki a fenti koncepció hazánkra, belpolitikai életünkre.
Solymos Frigyes
Először is leszögezhetjük, hogy az elmúlt évszázadban nem sok sikerrel birkóztunk a mások által kijelölt ellenségeinkkel. A háborúk kezdetén a politikusoknak csaknem minden országban, így nálunk is, sikerült hazafias hangulatot teremteniük. Emlékszem, hogy a háborús pszichózis hatására mi, gyerekek, a felnőttekkel együtt, milyen lelkesen, csillogó szemmel kísértük a dorozsmai utcán büszkén felvonuló, és az orosz frontra küldött zászlóaljat. Úgy üdvözöltük őket, mintha nem is hadszíntérre, sokak számára a biztos halálba, hanem mondjuk valamelyik olimpiai megméretésre indultak volna.
A szomszédainkká vált nagyhatalmak patronálása, szövetségesünkké tétele nem sok hasznot hozott számunkra. Az első világháború hozadéka volt hazánk megcsonkítása, a másodiké pedig a nagy szomszéd ránk telepedése. És bizony ‘56-ban a távoli birodalom jóindulatú biztatása sem a mi, hanem sokkal inkább az ő politikai érdeküket szolgálta. Nem beszélve arról, hogy Franciaország és Anglia az ‘56-os forradalmunk által előidézett nemzetközi helyzettel saját külpolitikai gondjaikat (lásd szuezi válság) igyekeztek megoldani, ezzel végképp reménytelenné téve forradalmunk sikerét. Nekünk a külső és belső ellenségeskedést és a háborút illetően szomorú tapasztalataink vannak: ezek sohasem erősítették a hazai összefogást és gazdaságunkat, sokkal inkább csak óriási rombolással és sorozatos újrakezdéssel jártak.
ÖNBIZALOMERŐSÍTÉS. Tovább elemezve az indító gondolatot, felmerül a kérdés, létezett-e nálunk a múltban az a hajtóerő, amelyről koreai kollegám beszélt. Bár történelmünk során megszállásokban bőven volt részünk – idesorolhatjuk a szovjet csapatoknak a második világháború után csaknem 45 évig tartó magyarországi tartózkodását is -, mindennapjainkban sohasem azt kívántuk bizonyítani, hogy mi jobbak, kiválóbbak vagyunk náluk. Ennek valószínű oka, hogy bár elismertük a megszálló ország hatalmát, erejét, a propaganda ellenére egy pillanatig nem gondoltunk arra, hogy ők kiválóbbak, okosabbak lennének nálunk. A koreai szindróma sokkal inkább más irányban mutatkozott meg. Mi nem a megszállóinknak, hanem a gazdag Nyugatnak akartuk bizonyítani, hogy az uralkodó rendszertől függetlenül, az élet bizonyos területein fel tudjuk venni velük a versenyt. Képességünket, erőnket elsősorban a sportvetélkedőkön tudtuk megmutatni a világ népeinek, ott győzhettük le az irigyelt, nálunk lényegesen jobb és szabadabb körülmények között élő országok versenyzőit. Ez a megcsonkított, háborút elveszítő, megszállt ország önbizalmának erősítése szempontjából óriási jelentőségű volt, és hozzájárult ahhoz, hogy átvészeltük a nehéz évtizedeket.
Mi volt a helyzet saját hivatásom, a tudományos kutatás terén? Munkánkban, teljesítményünkben játszott-e bármiféle szerepet a koreai szindróma? Erre egyértelműen igennel válaszolhatunk, azzal a kiegészítéssel, hogy nemcsak a külső „ellenséggel”, hanem sokan a belső politikai ellenfelekkel is versenyeztünk. Hiszen alig tagadható, hogy az ötvenes-hetvenes években az előrehaladásban, a magasabb beosztás elérésében, a jobb kutatási feltételek megteremtésében azok a kollégák kétségkívül előnyt élveztek, akik valamilyen szinten bekapcsolódtak a pártmunkába. Azok, akik ettől tartózkodtak, és/vagy rossz káderek voltak, ezt az előnyt csak rendkívül intenzív, szívós munkával tudták behozni. A kutatók teljesítménye kevésbé volt látványos, mint a sportolóké, de tény, hogy ezzel a hajtóerővel sokan betörtek a nemzetközi élvonalba, amit a visszajelzések, a különböző nemzetközi felmérések igazoltak is.
ELVONULÓ FIATALOK. Adódik a kérdés, a demokrácia beköszöntével meg tudtuk-e őrizni magunkban a versenyszellemet, a bizonyítási kényszert, mely segíthet bennünket, hogy a nem túl távoli jövőben behozzuk lemaradásunkat, fölemelkedjünk, népünk magasabb életszínvonalon éljen. Két nagyon lényeges tényező gátolhatja ezt a kitűzött célt. Az egyik az, ha nem ismerjük el a teljesítményt, és ha nem támogatjuk azokat a vállalkozókat, innovatív szakembereket, alkotókat, akik kiemelkednek az átlagból, akikben megvan a hajtóerő, hogy megvalósítsák önmagukat. A másik: ha a politika és az alacsonyabb szintű intézmények vezetői mechanikusan végzik munkájukat, ténykedésük csupán jól hangzó szólamokból áll, és csupán a beosztásukból származó tündöklésben élik ki magukat. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a dinamikus, kreatív szakemberek, közöttük a fiatalok – a történelmi fordulópontokhoz hasonlóan – más országban keressék boldogulásukat, vagy elveszítve kedvüket, itthon vonuljanak vissza.
Hogyan állunk ezzel az ellenségképpel a hazai politika színpadán? Hát bizony e téren semmi jót nem mondhatunk. Az egyéni ambíciók nyilvánvalóan szerepet játszanak a politikusok ténykedésében, ami teljesen természetes. Sajnálatos azonban, hogy a politikai küzdelem során a pártok megteremtették a maguk ellenségét, akit nemcsak legyőzni, hanem egyesek szerint egyenesen megsemmisíteni kell. Ez, Huntington tételének megfelelően, valóban összeránthatja, nagyobb összefogásra késztetheti mind a bal-, mind a jobboldal híveit. A radikális csoportok az elmúlt hónapokban már forradalomról szónokoltak. Ha nagyobb támogatást kaptak volna a politikusoktól és a lakosságtól, készek lettek volna akár belső „háborúba” is bonyolódni, a televízió székháza előtti eseményeknél is drasztikusabb módszerekkel föllépni. Mindezt a hazafiasság szellemében!
TÁBORNOKOK. A szomorú a dologban az, hogy ezekkel a szélsőséges megnyilvánulásokkal a távolról figyelő értelmiség nem jelentéktelen része is egyetért, és hazafiatlan megnyilvánulásnak tekinti, ha bárki szót emel a „forradalom” ellen. Mindez természetesen maga után vonja, hogy az eddigi „tábornokok” megtartsák, megerősítsék pozíciójukat, hogy senki ne vitassa alkalmasságukat csapataik irányításában, a békés vagy kevésbé békés csaták megvívásában. Ennek a taktikának azonban két gyengesége van. A „katonák”, a „hadsereg” szoros összefogása, összetartása még nem jelent egyszersmind győzelmet, mivel létezik egy meglehetősen nagy, és létszámában fokozatosan növekvő, a „bevonulástól”, a katonai fegyelemtől tartózkodó tábor, amely nem híve a háborúskodásnak. A béke hívei a döntő „ütközetben” valószínűleg a kevésbé harcias felet támogatják.
Konklúzió? Nekünk nincs szükségünk külső ellenségre, már csak azért sem, mert kicsinységünk és gyengeségünk miatt eleve vesztésre vagyunk ítélve. De nincs szükségünk belső ellenségeskedésre sem, mert annak is mi magunk lennénk az áldozatai.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja.
