– Hány pontot adna egy 1-től 10-ig terjedő skálán az új tagállamoknak, köztük Magyarországnak, a 2004 és 2006 között rendelkezésre álló felzárkóztatási támogatások eddigi felhasználásáért?
– Bár az egyes tagállamok teljesítménye között elég nagy a különbség, hiszen a pénzfelhasználási arány jelenleg 30 és 60 százalék között ingadozik, kijelenthető: tavaly év végéig egyetlen eurónyi támogatás sem veszett el. Ami a strukturális alapokat illeti, Szlovénia, Észtország és Magyarország rendelkezett eddig a legjobb abszorpciós képességgel, míg máshol lassabb a pénzfelhasználás. Összességében elmondható, hogy az új tagok jól, s az előzetes várakozásokat felülmúlva teljesítettek. A neheze azonban még csak most jön.
– Mivel magyarázza ezt a meglepően jó eredményt?
Óriási kihívás lesz a következő egy-két évben, hogy egyszerre kell elkölteni a 2004 és 2006 között rendelkezésre álló keretből még fennmaradó részt, és a 2007-től induló támogatások új generációját is.
Fotó: EU archívum
– Az okok sokrétűek. Mindenekelőtt az új tagállamok az előcsatlakozás időszakában rengeteg tapasztalatra tettek szert, amit később jól hasznosítottak. Azt is fontos, hogy nagyon motiváltak és együttműködők voltak. A kezdeti kételyek után megértették: ugyanazért a célért dolgozunk, nevezetesen azért, hogy az utolsó euróig minden pénzt befektessünk. Ám mint mondtam, a java csak most következik. Óriási kihívás lesz a következő egy-két évben, hogy egyszerre kell elkölteniük a 2004 és 2006 között rendelkezésre álló keretből még fennmaradó részt, és a 2007-től induló támogatások új generációját is, ami nagyságrenddel több a korábbinál.
– Milyenek a bizottság első benyomásai az Új Magyarország Fejlesztési Tervről és az operatív programokról?
– Az ország teljesen új rendszerrel vág neki a 2007 és 2013 közötti időszaknak, remélem, hogy emiatt nem lassul le a folyamat. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, annak felépítése és koordinációs tevékenysége újnak tűnik, bár éppen csak, hogy elkezdtünk ismerkedni vele. Nagyon örülök annak, hogy Magyarország Lengyelországhoz hasonlóan külön független regionális programokat indít (a 15 operatív programból 7 a régióké – a szerk.). Az ilyen típusú decentralizáció nagyon fontos, de ez egyúttal kihívás is, hiszen az országos mellett regionális szinten is hatékony intézményi háttérre van szükség, aminek megteremtése nem egyszerű. Annál is inkább, mert számottevőek a regionális különbségek: miközben Budapest fejlettségi szintje az uniós átlag fölött van, a legszegényebb régiók GDP-je az EU átlagának alig 42-43 százaléka. Ebből a szempontból biztató jel, hogy a magyar hatóságok a hat szegénynek számító úgynevezett konvergenciarégióban is növekedési pólusokat hoznak létre. Az Új Magyarország Fejlesztési Tervről jó ütemben haladnak a tárgyalások, már csak egy-két dolgot kell tisztáznunk, s ezt követően az Európai Bizottság főigazgatóságai közötti belső konzultációra küldjük a dokumentumot. Optimista kollégáim szerint április elején elfogadhatjuk a tervet. Az operatív programokon még sokat kell dolgozni, különösen a környezetvédelmi és energia programon. Magyarország a csatlakozási tárgyalásokon több átmeneti mentességet kapott az uniós környezetvédelmi szabályok végrehajtása alól, és ezek a 2007 és 2013 közötti időszakban járnak le. Ami azt jelenti, hogy a következő hét évben sok pénzt kell fordítanunk erre a területre. A környezetvédelemről szóló operatív program stratégiájával nem vagyunk túlzottan elégedettek, de ennek tisztázása is a tárgyalások része. És valószínűleg hasonló nehézségek lehetnek a közlekedéssel is. Mi azt is szeretnénk, ha országuk a fenntartható fejlődésbe, valamint a városi közlekedésbe és a vasútfejlesztésbe is sokat invesztálna.
– Magyarország azonban inkább a közúti fejlesztést részesítené előnyben, mert fejlett közlekedési infrastruktúra nélkül az innovációt erősítő tőke sem mozdul vidékre.
– Egyértelmű, hogy nem lehetsz versenyképes, ha nem építesz utakat a befektetők odacsalogatására. Viszont nem csak utakról van szó. Mi azt szeretnénk, ha a legoptimálisabb arány alakulna ki a közúti és vasúti fejlesztések között. Az idővel jól állunk, mert a magyar operatív programokat elég korán megkaptuk. Az is fontos, hogy december vége óta megnyíltak a közösségi pénzügyi alapok. Pozitív jel, hogy a magyar hatóságok már közzétették az első pályázati felhívásokat.
– Csakhogy elfogadott operatív programok hiányában nem kockázatos a pályázatok kiírása?
– A program tartalma nem változik, a tárgyalásokon a stratégiát is meghatározzuk, és várhatóan júniusban elfogadjuk a csomagot. Valóban van bizonyos kockázat, de ez nagyon kicsi, és nincs arányban azokkal az előnyökkel, amelyek abból fakadnak, hogy már 2007-ben megkezdődhet a projektek kivitelezése.
– Bár az új tagállamok számára nem kötelező a keret bizonyos hányadát a lisszaboni gazdaságmodernizációs célokra fordítani, ebből a szempontból lát-e valamilyen kivetnivalót a magyar tervekben?
– A régi uniós tagállamok legszegényebb konvergenciarégióikban a pénzügyi keret 60 százalékát, a fejlettebb versenyképességi régiókban pedig 75 százalékát kötelesek az úgynevezett lisszaboni célokra fordítani. Az újaknál nincs ilyen előírás. Ennek ellenére úgy gondolom, a lisszaboni stratégia nem az élenjáró országoknak fenntartott exkluzív klub. Ezért azt szorgalmazom, hogy az új tagok önkéntes alapon csatlakozzanak ehhez a kezdeményezéshez, és szintén tegyenek speciális erőfeszítéseket. A budapesti kormány még nem nyilvánította ki, hogy a lisszaboni klub részének tekinti magát. Nem szeretném, hogy amikor a bizottsági kollégium elé viszem a témát, azt kelljen mondanom: Magyarország az egyetlen tagállam, amelyik nem tett ilyen kötelezettségvállalást. Kiváltképpen azért, mert a magyar fejlesztési terv amúgy tele van a lisszaboni stratégiába illeszkedő, innováció javítását célzó programokkal, mint például a növekedési pólusok létrehozása. Akkor meg nem értem, miért vonakodik a kabinet feliratkozni a közös célokhoz.
– Mit kellene a kormánynak lépnie, és milyen következményekkel jár, ha nem tesz eleget az invitálásnak?
– Csak egy nyilatkozatot kell tennie, hogy aláveti magát a pénzek „pántlikázásának”. Egyébként semmilyen szankció nem lenne, ha valaki nem éri el a 60 százalékos arányt. Másfelől viszont, amikor az európai régiók majd leülnek egymással, hogy ezt a kérdést megvitassák, a magyar térségek hiányozni fognak? Nem látom be, miért ne csatlakozhatna Magyarország, amely közel van a kívánt százalékarányhoz.
– Szinte még be sem nyújtotta a kormány az operatív programokat, máris élénk politikai vita keveredett belőle. Ön szerint hátráltatja-e a folyamatot, ha a felzárkózási támogatások felhasználása pártpolitikai csatározások középpontjába kerül?
– Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a nemzeti fejlesztési tervek létrehozásának egész folyamata a partnerségen és a társadalmi konzultáción alapul. A kormányoknak bizonyítaniuk kell, hogy előzetesen kikérték az érintettek véleményét. Számos tagállamban politikai dimenziója van a kérdésnek, mert a felzárkóztatási politika jelentős mértékben hozzájárul a növekedéshez. Nem egy országban a parlamentnek is jóvá kell hagynia a fejlesztési terveket. Ezért normális dolognak tartom, ha az ellenzék aggodalmakat fogalmaz meg, ez is a nemzeti fejlesztés része. A baj az, ha a kérdés olyan politikai dimenziót kap, ami a folyamat lelassulásához vezet. A rendszerben e nélkül is éppen elég potenciális fék van, ami gátolhatja az előrehaladást.
