Az azonban még szomorúbb, hogy a legtöbb esetben az események legnagyobb vesztese ugyanaz: a kisrészvényes, akit általában a papírok valós értékénél kisebb összeggel „fizetnek ki”.
Természetes, hogy minden cég menedzsmentjének legfontosabb célja a részvényesi érték növelése, ezért az akvizíciókat (beleértve a tőzsdéről való kivezetést is) a lehető legalacsonyabb áron kívánja végrehajtani. Ennek ellenére nagy kár, hogy a felvásárlók többsége idehaza – a külföldi gyakorlattól eltérően – még hírből sem ismeri a nagyvonalúság kifejezést. Januárban az Inter-Európa Bank tulajdonosa, az Intesa SanPaolo jelentette be, hogy semmivel nem hajlandó többet adni a magyar cég kisrészvényeseinek a törvényi minimumnál, noha annál jóval magasabb volt a papírok valós értéke az elemzők szerint. Az olaszok erre most még rátettek egy lapáttal: azt kérik a banktól, hogy 2006-ra osztalékot se fizessen, nehogy abból még részesedhessenek a kisrészvényesek, mielőtt kiszorítják őket a cégből.
A történet szempontjából persze semmi jelentősége a vállalat illetőségének, vagy a menedzsment nemzetiségének. A Mol ugyanis hiába az egyik legnagyobb magyar cég, egyelőre bizonytalanságban tartja a TVK befektetőit. Az olajtársaság hírnevének bizonyosan nem tesz jót az, hogy a TVK 42 százalékát a valós cégértéket figyelembe véve legalább tízmilliárd forinttal olcsóbban szerezte meg – közvetett úton, off-shore cégek közbeiktatásával. Józan ésszel érthetetlen, utóbbiak miért vállaltak be egy ekkora veszteséget. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a Mol a TVK 95 százalékos tulajdonosaként sem ad kisrészvényesei számára semmiféle tájékoztatást, hogy mit kezdene a fennmaradó 5 százalékos pakettel. Vajon ráteszi a kezét a valós érték alatt?
Jó munkához persze idő kell. Reméljük, a Mol esetében ez egyrészt azt jelenti, hogy lázasan dolgoznak egy korrekt ajánlaton, másrészt pedig azt, hogy végre kiderül, a TVK-tranzakciónál miért volt szükség off-shore cégek bevonására.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
