Csatát nyerhet a politika a megfelelő szintű közszolgáltatások biztosítása terén a magánszféra által felkínált pénz és paripa szakértő irányítása révén, mégpedig oly módon, hogy mindeközben hosszú távon javítja a gazdaság versenyképességét, és az államháztartás helyzetét. A köz- és magánszféra partnersége, azaz a PPP (public private partnership) azonban éppen a hosszú, 20-30 éves időtartama miatt bonyolult konstrukció.
A PPP konstrukció lényege, hogy a felek megosztják a rizikót: az egyes kockázatokat annak a félnek kell viselnie, amelyik hatékonyabban képes azokat kezelni. A magántársaság felelőssége az állam által kívánt infrastruktúra tervezése, építése, működtetése, finanszírozása és az ehhez kapcsolódó kockázatok viselése, míg az állam csak az infrastruktúra üzemeltetésének szakaszában kapcsolódik be, és ekkor feladata a szolgáltatással arányos díjfizetés. Az állam tipikusan a politikai, szabályozási változások bekövetkezéséből adódó kockázatokat viseli, üzleti kockázatot azonban nem vállal. A közszférának tehát biztosítékot kell nyújtania a magánszféra számára, hogy az együttműködés évtizedei alatt nem fog a szerződéstől elállni. Ennek hiányában a magánszektor nem fog szerződést kötni, vagy ha mégis, akkor ezt a kockázatot érvényesíteni igyekszik az árazás során, ami az egész konstrukció lényegét, a költséghatékonyságot ingathatja meg.
Az évtizedes együttműködés során – a gyorsan változó technikai fejlődésre tekintettel – a szerződéseket szinte bizonyos, hogy módosítani kell. Ha ilyen esetben az állami fél túlzottan mereven ragaszkodik a saját álláspontjához, akkor a buktatók kódolva vannak.
BANKOK BEVONÁSA. Ez Magyarországon sajnos már közvetlenül a PPP szerződés megkötését követően problémát okoz. A közszféra rugalmatlansága megnehezíti a megfelelő finanszírozó bank kiválasztását a magántársaság részére (a legutóbbi példa erre egy budapesti egyetemi épület felújításának nehezen induló, de végül sikeres finanszírozása). Az állam – tévesen – úgy értelmezi szerepét a PPP konstrukcióban, hogy feladata mindössze a megfelelő magántársaság megtalálása és a vele való szerződéskötés. Ha azonban olyan feltéteket támaszt, amelyek a bankok számára finanszírozhatatlanná teszik a konstrukciót, akkor a magáncég nem tudja a szükséges tőkét bevonni, és az együttműködés kudarcra van ítélve. Az államnak tehát már a szerződés előkészítése során meg kellene engednie a bankok bevonását.
A projekt előrehaladásával a finanszírozási kockázatok lényegesen változnak. A szerződés aláírásakor sokkal nagyobbak, mint az adott létesítmény megvalósítását követően, a működtetés szakaszában. Ilyenkor – ha az állam nincs résen – a magánszektor a korábbi hitelek törlesztésével, és új, a kisebb kockázat miatt kedvezőbb árazású hitel felvételével tetemes nyereséghez juthat. Nem kőbe vésett szabály azonban, hogy az ilyen nyereség teljes egészében a privát felet illesse. Ha az állam a projekt futamideje alatt kellő rugalmasságot és nyitottságot mutat a szerződés újratárgyalására, akkor a haszonból részesedhet.
A szerződések módosításának korlátja azonban, hogy a hatályos magyar jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy a projekt fenyegető csődje esetén a bank belépjen az állammal eredetileg szerződő magáncég helyére, és így biztosítsa a beruházás befejezését, és kihelyezett hitele megtérülését. A közbeszerzési eljárás szabályai szerint a szerződést a nyertes ajánlattevőnek kell teljesítenie, így a tendernyertes magáncég bukása esetén újabb partnert az állam csak új közbeszerzés keretében választhat. Ezt a kockázatot a bankoknak kell viselni, ugyanakkor az államnak számolnia kell azzal, hogy a magánszférára telepített kockázat emelni fogja a konstrukció költségeit.
