Neki sikerült lezárnia a hosszú évek óta húzódó cukorreformot és európai parlamenti tárgyalásra alkalmassá tenni a zöldség-gyümölcs ágazat piaci- és jövedelemtámogatási feltételeit átrendező intézkedéscsomagot. Várhatóan ő lesz, aki a gabonaintervenció és a tejkvóta-rendszer megszüntetésével szétbombázza a termeléshez kötött támogatások utolsó bástyáit is. Az agrárbiztos asszony eddig tehát igen aktív és eredményes reformernek bizonyul, s úgy tűnik, még a közös agrárpolitika, a CAP alakításában komoly befolyással bíró, megszerzett kiváltságaikat foggal-körömmel védő francia gazdákkal is képes elfogadható kompromisszumokra jutni.
Raskó György
KÉNYSZERÍTŐ ERŐK. A 2003-ban elindított reformok iránya világos: a túltermelésre ösztönző – s ezért állandó piaci zavarokat okozó – ártámogatásokat minél előbb és minden termékre vonatkozóan meg kell szüntetni, s az így felszabaduló költségvetési forrásokat a termelői jövedelmeket közvetlenül kiegészítő támogatásokká lehet konvertálni. A CAP ilyen irányú átalakítására egyébként külső és belső gazdasági tényezők egyaránt kényszerítik az Európai Uniót. Egyrészt a világ fejlett és fejlődő mezőgazdasági termelői a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) dohai fordulónak nevezett – jelenleg éppen felfüggesztett – tárgyalássorozatán folyamatosan támadják az uniót az említett termelői támogatások és a szerintük még mindig túlzóan protekcionista kereskedelempolitika miatt, felelőssé téve a közösséget a tárgyalások sorozatos kudarcáért. Másrészt a néhány év alatt 15-ről 27 tagállamra bővült unióban elkerülhetetlennek látszik a közösségi költségvetés átfogó reformja, ami a legnagyobb kiadási tételre, az agrárbüdzsére nézve nem sok jóval kecsegtet. Sokan szeretnék látni az agrárköltségvetés lefaragását, vagy legalább a források minél nagyobb hányadának nem mezőgazdasági célú vidékfejlesztési programokhoz rendelését.
A Fischer Boel asszony által kezdeményezett CAP-intézkedéseket látva a magyar termelőknek jó okuk van aggódni a reformok jövőbeni irányát és tartalmát illetően. A kukorica minőségi paramétereire vonatkozó szigorítás, majd e termény kiemelése az intervenciós körből barátságtalan és jogilag is aggályos lépés volt. Nem különben a zöldség-gyümölcs reformjavaslat is, amely a mediterrán termelőknek továbbra is elfogadható jövedelmet fog garantálni, miközben szinte teljességgel negligálja a jelentős termelési potenciállal bíró – bolgár, lengyel, magyar – gazdák érdekeit.
A közvetlen támogatások kiterjesztésével, az ártámogatások leépítésével, a környezetbarát technológiákra való áttérés ösztönzésével természetesen egyet lehet érteni. Az is helyes cél, ha az unió végre az agrártermelés, a feldolgozás és a kereskedelem világpiaci versenyképességének javulását eredményező – WTO-konform – támogatási programokra koncentrál. Brüsszelben joggal bíznak abban, hogy ezzel az unió élelmiszer-gazdasága hatékonyabb és életképesebb lesz, s visszanyerheti az utóbbi évtizedekben a világpiacon elveszített pozícióinak legalább egy részét.
SÚLYOS ÁR. Az is biztos azonban, hogy e reformoknak súlyos társadalmi hatásai lesznek. A termelés eddiginél is erőteljesebb koncentrációja az agrármunkahelyek számának gyors csökkenését, a hagyományos családi birtokok térvesztését vonja maga után. Ez kevésbé probléma a régi tagállamokban, ahol az agrárgazdaságban foglalkoztatottak aránya már csak 1-3 százalék közötti. De Brüsszel nem felejtheti, hogy az újonnan csatlakozott 12 tagországban közel 6 millió főfoglalkozású, s legalább ugyanennyi önellátásra berendezkedett agrártermelő van. Ha a tervezett reformok maradéktalanul megvalósulnak, megjósolható, hogy egy évtized múlva e termelők felére sem lesz szükség a mezőgazdaságban. Ezért az igazi kérdés most az, hogyan lehet a közösségi agrárpolitikán úgy változtatni, hogy ne okozzon társadalmi – és egyben belpolitikai – krízist az EU közép-és kelet európai tagállamaiban. Fischer Boel asszony és csapata e kérdésben egyelőre adós a válasszal.
A szerző agrárközgazdász, vállalkozó.
