Felforrósodott és új erőviszonyokat eredményezett az utóbbi két hétben a francia elnökválasztási kampány. Ezt a nagy erőpróba közeledése önmagában is indokolja. Az első választási menet időpontja április 22-e. A csaknem fél tucat pályázóból a két legtöbb szavazatot szerző vesz részt május 6-án a második és döntő párharcban. A győztes teljes 7 évig irányíthatja erős elnökként a De Gaulle által létrehozott és az ő – máig egyedülálló- tekintélyére szabott Ötödik Köztársaságot.
Ami az erőviszonyok változását illeti: a májusi második menet, a sorsdöntő párharc két várható résztvevője közül a baloldal, a szocialisták jelöltje, Ségolène Royal, nevéhez híven, sokáig „királyinak” tűnt: 2006 legnagyobb részében határozottan vezetett a jobboldal erős emberével, Nicolas Sarkozy belügyminiszterrel szemben. Igaz, ebben része volt annak, hogy a szocialista pályázó ellenzéki pozícióból korábban léphetett a kűzdőtérre, míg Sarkozynek meg kellett küzdenie a belügyi feladatok mellett a 74 éves, nehezen távozó Chirac elnök régi és nem titkolt ellenszenvével is. Így egészen 2006 decemberéig úgy látszott, hogy – először a francia történelemben – női elnök költözhet az Élysée palotába.
Gömöri Endre, újságíró
November közepén kezdtek mutatkozni a változás első jelei, mindenekelőtt a választási kampányban Európában először meghatározó szerepet játszó internetes blogok viszonylatában. A francia média által Blogoszférának nevezett kampányterületen Sarkozy – Sarkoszférába tömörült – hívei ekkor kezdték veszélyeztetni Royal jóval korábban megszervezett blogger-közösségeinek (Ségoszféra) eredetileg csaknem teljes monopóliumát.
ÉV VÉGI FORDULAT. Ez jelzésértékűnek bizonyult, noha csak néhány tízezernyi blogger gyors reakcióidejéről tanúskodott. A trend változását 2006 decemberében már a vezető francia közvélemény-kutató intézetek is visszaigazolták. December folyamán Sarko már azonos szinten volt, mint Ségo, majd januárban drámai gyorsaságú áttörés következett. Az Ipsos közvélemény-kutató intézet, amely decemberben még 50:50 százalékos egyensúlyt jelzett a két rivális között, február első hetének végén már 54:46 arányú Sarkozy fölényről adott hírt. Ugyanezt tükrözte a Sofres kutatóintézet jelentése; e szerint az első fordulóból Sarkozy 32, Royal 26 százalékkal jutna a „döntőbe”. (A maradék megoszlik a többi induló párt között.)
A francia baloldal számára oly kedvezőtlen fordulatért Royal komoly felelősséget visel. Nem használta ki, hogy a Chirac elnökkel pozícióharcot vívó Sarkozy hivatalosan csak január 14-én t tudta bejelenteni jelöltségét. Royal hetekig „maga volt a pályán”, mégsem adott a szocialista szavazóbázist orientáló programot. A külső jegyeiben látványos kampány nem rejthette el a tartalmi ürességet. Royal csak múlt vasárnap állt – amúgy ellentmondásos – programmal a választók elé, amikor Sarkozy fölénye már megszilárdult. A tartalmi bizonytalanságról a baloldali Libération számára írt cikkében így ítélkezett Alain Duhamel, a francia értelmiség egyik hangadó publicistája: „A vezetőképesség és a demokratikus tekintély teljes hiánya. Egy elképzelt közvélemény követése, lemondás a vezetésről, döntésről, meggyőzésről.”
ANGOLSZÁSZ VISZONY? Sarkozy ezzel ellentétben az erőszakosságig menő határozottság képét mutatja. Belügyminiszteri pozícióját veszélyes és ellenszenves módon felhasználja a szocialista kampánygépezet aktív szervezőinek zaklatására és megfélemlítésére. (Royal ezért az alkotmánybírósághoz fordult, ami nem változtat azon, hogy a belügy nyomásával szemben védekező helyzetbe szorult.) Ma Sarkozy tűnik győztesnek. Így e korai helyzetben is érdemes felkészülni egy „Sarko-kurzus” várható, egész Európát érintő következményeire. Nem kevesebbről van szó ugyanis, mint a De Gaulle tábornoktól örökölt és az Ötödik Köztársaság kormányai által (váltakozó hőfokon) követett „angolszász-ellenes” vonal elvetéséről. Feltűnő bevezetése volt ennek Sarkozy washingtoni nyilatkozata a Bush elnöknél tett őszi vizit után: „Az, hogy a francia elit egy része szembefordult Amerikával, csak az Önök briliáns sikerei miatt érzett irigységüket tükrözi.” A fordulat legutóbbi aktusa két hete Sarkozy londoni látogatása volt. Ott arról beszélt, hogy a „leblokkolt francia társadalmat meg kell szabadítani béklyóitól”.
Eric Besson, Royal gazdasági tanácsadója mindezt így minősítette: „Sarko egy amerikai neokonzervatív, francia útlevéllel.” A dolog ennél persze bonyolultabb. A francia jobboldalon is tapasztalható gyanakvás az angolszász gazdasági modellel szemben, amelyről Chirac azt mondta, hogy „nincs benne semmi utánozni, vagy irigyelni való”. Ezért írta az Economist: „Sarko kiszámított kockázatot vállal, amikor átöleli az angolszászokat.”
Igaz. Ám, ha a „calculated risk” bejön, akkor egy francia Sarko- kurzus nem kalkulálható hatással lehet az Európai Unió egész – nem csak gazdasági – stílusára. A belső erőviszonyairól nem is beszélve.
