A diktatúrák arculati kézikönyveit felülfogalmazó szlovén Laibach és a német Rammstein zenéje szélsőségesen pop, ugyanakkor sajátos koncept-art is egyben. Míg a Laibach minden bizonnyal egyik kulcslemezét alkotta meg, addig a Rammstein immáron a második élő albumával állt elő, ami maximum a nyers erő politikájára utal, semmiképpen sem a finom intellektusra.
A Laibach 14 nép himnuszát értelmezte újjá. Az ötlet nem új, Serke Gainsbourg már a hetvenes évek végén nekiesett a Marseillaise-nek. A nagy ötlet a koncepció következes végigvitele volt, az, hogy nem egy, hanem 14 nép himnuszát helyezték új dimenzióba, néha csak egy-egy szövegtöredéket hagyva meg az eredetiből, illetve régebbi himnuszvariánsokat is újrafelhasználva gondolták újra nemcsak a himnuszokat, de maguknak a nemzeteknek a történelmét is. A Silence nevű elektronikus műhely közreműködésével készült album a Laibach életművének megkoronázása, a kortárs koncept-art egyik legszebb fejezete.
Ezzel szemben az új Rammstein-albumot csak a korrekt jelzővel illethetjük. A Völkerballban (a cím egy német gyermekjátékra utal) mégis az a jó, hogy felfogható egy best of albumnak is – ilyennel a zenekar eddig adós volt. Mivel lemezminőségben játszanak, és a legnagyobb sikereikre fókuszálnak, ráadásul élőben sokkal teátrálisabban szólnak, mint a stúdiólemezeken, a mostani bizonnyal a rajongók kedvenc albuma lesz.
Rammstein: Völkerball › Universal › 16 szám, 75 perc Poptőzsdei árfolyam: *** és fél
Laibach: Volk › EMI/Mute › 14 szám, 56 perc. Poptőzsdei árfolyam: *****
