Amikor ez a mindmáig korszerű, pompás bérpalota is épült. És az Új-Lipótváros nem kis része, beleértve a Szent István-park többi épületét, az egész modern bérházegyüttest, szellős nagyvonalúságával, térkezelésével, mediterrán tetőteraszaival. Ez a 38., melynek déli és nyugati oldalán ősidők óta, bár gyakran változó arculattal, a Dunapark-kávéház honol, sok szempontból híres ház. Mindenekelőtt lépcsőháza miatt, mely építészeti és esztétikai remekmű, az art déco egyik telitalálata, ahogy a márványos portálon túl egyszer csak előbukkan, végtelenbe kúszó hatással, a szemgyönyörködtető lépcsőspirál.
Hírességek laktak itt, a nem éppen olcsó lakásóriásokban. (‘45 előtt nem volt a jómód feltétlen jele, hogy valaki saját lakásban lakjon. Gazdag emberek is béreltek lakást, még a luxust is bérelni lehetett.) A kertméretű tetőterasz közepén mintegy villaként trónoló lakásban élt Hatvany Lajos (báró), Ady és József Attila bőkezű és nagyízlésű mecénása, mellesleg kiváló esszéista. Első találkozásunkkor (1956 után) ő figyelmeztetett, hogy még ismerhette és Gyulai Pálnál együtt vacsorázott egyszer az agg Görgey Artúrral, meg is írta ezt az estét Görgey-vacsora címmel. Szégyenszemre akkor még nem olvastam. Egyszer, a ma is e házban székelő OTP-ben pénzt vett fel Hatvany valamely Ady-kiadásért. A mellette várakozó Vas Istvánnak (ő mesélte) szarkasztikus mosollyal mondta: „Egy kis törlesztés jött tőle.”
Itt lakott Heltai Jenő (színpadok örökzöldje: A néma levente). Őt sajnos nem ismertem, de özvegyével nagy barátságba keveredtünk, sokszor jártam a fantasztikus lakásban, amikor a magyar regényirodalom kegyetlenül mulatságos remekéből (Family Hotel) forgatókönyvet írtam a televíziónak, két részben. Akkor még készültek ilyenek, 80-100 film és tévéjáték egy évben! A magyar színészeket innét ismerte az egész ország, nem csupán szinkronhangjukról, mint ma. Horváth Ádám rendezte, aki mellesleg ugyanennek a Szent István-parknak a másik oldalán lakott (és lakik). Végül a Dunapark-házban lakott Major Tamás is, sok pozitív és negatív színházi legenda szereplője. E nevezetes lakók emlékét itt ma márványtáblák hirdetik. A napokban álltam a falnál, és nagyon fújt a szél. Emlékeimből? Vagy ilyen erős a halottak lehelete?
A Dunaparkot megint felújították. Az új tulajdonos, pénzt és fáradságot nem kímélve, hibátlan stílusérzékkel gyönyörű és egységes art déco lokalitást teremtett, következetesen fekete-fehérben tartva mindent, a bútoroktól egészen a pincérek öltözékéig. Ez a házhoz méltó eleganciát ad az egésznek. Udvariasságban nincs hiány (de várakozási időben sem). Az étlap különleges és karakteres, ám egyszerű alapételek is kaphatók. Például aznapi ajánlatként borjúpörkölt sztrapacskával (kipróbáltuk, nagyon jó). Csupán mutatóban néhány különlegesség: vietnami halleves, házi olasz pasták sora, japán angolna, Mahi-Mahi, Halibut homár szósszal. Nagy várakozással kértem egy „Marha erőleves esszenciát”. Na, ha így hívják, ez végre a hazánkban ritka igazi bouillon lesz: nem volt az. Kedvencem a kecsege. Annyira egyedi erőteljes, sajátos ízű hal, hogy belső rezonancia kell hozzá, sokaknak túl karakteres. Ez a gyönyörűen tálalt kecsege rejtélyes módon valahol elvesztette átütő jellegét. Érthetetlen. Nagyszerű volt viszont a két édesség: az ősi zsidó flódni, emeletes építményével, és a különleges Tarte Tatin vaníliafagylalttal. Summa summárum: lehet, hogy szerencsétlenül választottam, de kár volna, ha ez a valóban nagyvonalú, szép lokalitás a főként előkelő éttermekben divatozó hibába esne: többet adni az étel dekorációjára, mint karakteres ízvilágára. Savat-borsot, minden bele – aztán jöhet akár a látványművészet is.
