Az ötlet nem mai keletű: a Magyar Bankszövetség már 2002-ben megfogalmazta az úgynevezett „pozitív adóslistára” vonatkozó első javaslatát, s a Magyar Nemzeti Bankban (MNB) már akkor megszületett az első komoly szakmai elemző tanulmány a témában. Az adatvédelmi ombudsman azonban „csuklóból kontrázott”, és akkor még a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) sem állt a kezdeményezés mellé.
„Ellenzői szerint a pozitív adóslista nem csak az adatvédelmi törvény rendelkezéseivel ellentétes, de súlyos alkotmányossági kérdéseket is felvet.”
Némi pihenő után, 2006-ban ismét fellángolt az eladdig csendesen csordogáló vita. A lakossági piac szárnyalásának lohadása, ugyanakkor az egyéni adósok eladósodottságának ijesztő mérete, a lakossági lízingpiac érezhető megrokkanása, a nem-teljesítő hitelek volumenének szép csendes növekedése, az adósminősítési és adóskiválasztási módszerek radikális javulása most egyértelműen egymás mellé állította a szabályozó szervezeteket – PSZÁF, MNB, Igazságügyi Minisztérium (IM) – és a szakmát: mégis kell pozitív adóslista. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa januárban egy pozitív értelmű állásfoglalást készített, amelynek megalapozottságát és a vitába történő beleszólás jogosultságát még ugyanabban a hónapban cáfolta az adatvédelmi biztos. Mégis, a PSZÁF honlapján megjelent újabb áttekintő tanulmányt követően ismét megindult a párbeszéd, azzal kecsegtetve az érdekelteket, hogy esetleg még az idén lesz kibontakozás is.
MIRŐL VITÁZUNK? A vita résztvevői pontosan tudják, amit a szélesebb szakmai közvélemény nem mindig, hogy tudniillik mit is takar a „pozitív adóslista” kifejezés, amelyet időnként teljes körű lakossági hitelnyilvántartásként (TKLH), máskor teljes körű lakossági adósnyilvántartásként (TLA) emlegetnek. Azt általában közismert, hogy mi a KHR, leánykori nevén BAR: ez a központi hitelinformációs (korábbi nevén bankközi adósnyilvántartó) rendszer. A KHR a hitel- és pénzintézeti törvény (hpt) értelmében tartalmaz minden nem természetes személy (röviden: vállalati) adóst, amely valaha hitelt kért hitelintézettől vagy pénzügyi vállalkozástól, és 1998 óta minden természetes személyt, aki hitelt kért, de 90 napon túl, a minimálbért meghaladóan nem tett eleget fizetési kötelezettségének. A természetes személyek esetében tehát a KHR negatív lista (csak a „rosszakat” tartalmazza), a vállalatok esetében pozitív lista, azaz minden adós rajta van. A pozitív adóslista névvel illetett vita arról szól, kiterjedjen-e magánszemélyek esetében is minden adósra a nyilvántartás, avagy továbbra is csak a rosszak „büntetéséül” szolgáljon.
Ha a „nagyvilágban” folyó hasonló típusú vitákat nézzük, azok fókusza némileg más. Az alapkérdés, hogy „önkéntes” intézmény (úgynevezett credit bureau, azaz hitelnyilvántartó) jöjjön-e létre, avagy törvény által szabályozott, valamennyi üzletszerűen hitelezést végző intézményre kiterjedő központi hitelregiszter (credit register). Általában a vitákban nem különböztetik meg a „magán” és a „vállalati” adósokat, és az elméleti elemzések is rendre „a” hiteladósokról rendelkezésre álló „közinformációk” hatását elemzik. Számos országban működik kötelező hitelregiszter, és csak ezen intézmények részletes tanulmányozása alapján lehet megállapítani, milyen típusú adósokra terjednek ki.
Ilyen értelemben azt mondhatjuk, hogy a magyar vita meglehetősen speciális. Annak idején, a BAR létrehozásakor senki nem vitatta, hogy az ilyen típusú kötelező információmegosztásnak „társadalmi jólétet” növelő funkciója van – az már egy másik kérdés, hogy a bankok ezeket az információkat hogyan (milyen minőségben) szolgáltatják, és miként használják fel. A hazai vita a körül folyik – és ilyen értelemben nincs nagyon nemzetközi megfelelője -, hogy a lakossági ügyfélkörre (magánszemélyekre) kiterjesztett teljes körű adósnyilvántartás (jók és rosszak egyaránt) nem sérti-e a személyes adatok védelméhez fűződő állampolgári jogot. Az információs önrendelkezés azt jelenti, hogy az adataival mindenki saját maga rendelkezhet. Tehát nem csak ahhoz van jogom, hogy a lehető legnagyobb mértékben titokban maradjanak az adataim, de ahhoz is, hogy személyes adataim kezeléséről aktívan rendelkezzem, figyelemmel kísérhessem mind az állammal, mind pedig a piac szereplőivel szemben, hogy azokat ki, mire használhatja fel (15/1991. alkotmánybírósági határozat).
A „KONTRÁK”. Az MNB és a bankszövetség 2002. évi felvetésével kapcsolatban az ombudsmani válasz éppen erre hivatkozott. Egy 2003. januári, a Nemzetközi Bankárképző Központban rendezett konferencián az ombudsman helyettese egyértelműen kifejtette az országgyűlési biztos álláspontját. A személyes adatok védelméhez fűződő jog az Alkotmány 59. paragrafusa szerint alkotmányos alapjog. Ilyet csak más alapjog érvényesülése érdekében lehet korlátozni, amennyiben olyan közérdekről van szó, amely indokolttá teszi az efféle korlátozást, a meghatározott cél más módon nem érhető el, és a korlátozás a cél elérésére alkalmas. A hitelképesség növelése nem olyan alkotmányos cél, amely miatt korlátozható lenne az információs önrendelkezési jog. A gazdasági szükségszerűség nem elegendő érv.
Az országgyűlési biztos többször utalt arra is, hogy nem minden országban működik kötelező teljes körű lakossági hitelnyilvántartás, viszont számos országban létezik az alkotmányossággal nem ellentétes önkéntes adóslista, az a bizonyos fentebb említett hitelnyilvántartó. Az ombudsman véleményét természetesen nem befolyásolja az a számos elméleti és empirikus tanulmány által bizonyított tétel, amely szerint az önkéntes intézmények sem fogyasztóvédelmi, sem piaci versenynövelő szempontból nem érnek el egyértelmű hatást.
Következésképpen a pozitív adóslista mellett olyan nyomós érveket kellett felsorakoztatni, amelyek elengedhetetlenné teszik a jogalkotás útján történő beavatkozást. Másképpen: a cél mögött olyan közérdeknek kell állnia, amely az alapjogi korlátozást indokolja, szükségessé teszi. Bizonyítani kell azt is, miszerint a cél elérésére választott eszköz – jelen esetben a pozitív lista – alkalmas arra, hogy a kívánt célokat elérje.
A „PRÓK”. A teljes körű lakossági adósnyilvántartás (TLA vagy pozitív lista) támogatói előszeretettel idézik a nemzetközi gyakorlatot, így például azt, hogy a TLA a fejlett gazdaságok bankrendszereiben általánosan elterjedt intézmény. Ilyen nyilvántartás létezik például Ausztriában, Belgiumban, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Hollandiában, Írországban, Norvégiában, Olaszországban és Svédországban is. Az adatvédelmi biztos szellemes replikájában hívta fel a figyelmet arra, hogy ezen országok közül többnél a királyság intézménye is létezik…
A vitában szokásos érv, hogy a pozitív adóslista a bankok számára a kockázat pontosabb felmérését teszi lehetővé. Önmagában ez az érv azonban egyáltalán nem „kényszerítő erejű cél”, nem olyan közérdek, amely egy alapjog korlátozását szükségessé teszi. A másik, gyakran felemlegetett indok, hogy a TLA által lehetővé tett pontosabb kockázatfelmérés a bankszektor biztonságának fokozásához, a pénzügyi stabilitás növeléséhez, így a közjó növekedéséhez vezet. Ez az érvelés közelebb jár a megkívánt „közérdekhez”, azonban túlzottan áttételes ahhoz, hogy alapjog korlátozására kerüljön sor.
Az adatvédelmi biztos érvelése megkívánja: a pozitív adóslista melletti érvek bizonyító erővel mutassák be, hogy a magánemberek helyzetében egyértelműen és közvetlenül következik be a javulás, ami más módon nem érhető el. A megvizsgált hazai és nemzetközi szakirodalomban ezzel kapcsolatban három tényt szoktak vizsgálni: 1. A lakossági hitelcsődök számának mérséklődése, az „adósbiztonság” növekedése. 2. A lakosság további eladósodásának mérséklődése. 3. A lakosság hitelezési terheinek mérséklődése, a kölcsönök „olcsóbbá” válása.
A hitelcsőd-szám (default rate) mérséklődése az elméleti és empirikus irodalomban visszatérő és többszörösen bizonyított tény. Az első, és azóta is legtöbbet hivatkozott elméleti modell, Jappelli és Pagano 1993-as tanulmánya megmutatta, hogy az információ megosztása (az adósnyilvántartó rendszerek léte) a lakossági piacon csökkenti az adósok nem-teljesítési rátáját, növeli a versenyt, és fogyasztói többlethez vezet. A hitelezés terheinek egyértelmű csökkenése, avagy a hitelezési volumen alakulása már megosztotta az elemzőket: nem állíthatjuk, hogy ezzel kapcsolatban teljesen egységes az elméleti és empirikus állásfoglalás. Mindenesetre az azóta terjedelmesre duzzadó szakirodalom inkább az információmegosztás pozitív hatásait, a fogyasztói többlet megjelenését támasztja alá. A Bankárképzőben április 2-án megrendezésre kerülő pozitív adóslista konferencián Jappelli professzor fog beszámolni az elmúlt 15 évben Európa számos országában végzett empirikus kutatások mai állásáról.
LEHETSÉGES KIÚT? A jelenleg is zajló párbeszéd alapján úgy tűnik, talán mégis van megoldás. Az előző passzusban felsorolt érvek, mindenekelőtt a fogyasztó védelme (az egyéni hitelfelvevő védelme a csődtől) elég erős érvnek bizonyulhatnak egy törvényi változtatás elindításához. A létrejövő pozitív adóslista teljes körű és kötelező lenne, akárcsak a vállalatok esetében, de az adós számára nagyobb, az adataival való szabad rendelkezési jogot biztosítana. Például megtagadhatná, hogy más hitelintézetekkel szemben fennálló adósságára a bank rákeressen az adatbázisban, hogy a hitel lejáratán túlmenően adatait tárolják és így tovább. A törvényes megoldástól ugyan még messze vagyunk, de az együttműködő felek – jegybank, bankszövetség, felügyelet, illetékes minisztériumok, bankok és az adatvédelmi ombudsman -, úgy tűnik, kezdenek szót érteni, és talán még az idén, esetleg jövőre a fogyasztó biztonságát, és adataival való önrendelkezési jogát egyaránt szolgáló megoldás születhet.
KIRÁLY JÚLIA közgazdász, a Nemzetközi Bankárképző Központ vezérigazgatója
