Bal tenyeremben a meleg, lüktető fejgolyó. Érzem a bársony lemezeket, a bőrrel-hajjal-ideggel behúzott csont-táblácskákat, ahogy moccannak, porcognak, közelednek egymáshoz, földudorodnak a sírás előszelére, majd elernyednek. Zajlik a koponya, így mondanám, s mindez oly finoman, ahogy a fű nő, a hold telik.
Néha produkál mosolynak tetsző fintorokat, de alapjában komoly, sőt ünnepélyes. Az élet ebben a korban még nem játék. A csecsemő arcát a felnőtt előbb-utóbb viccesnek, helyesnek, legsúlyosabb esetben édinek nevezi. Érthető, hisz kénytelen elütni valamivel a zavarát, ennyi nyíltsággal, bizalommal nem könnyű szembesülni. Nem komor, nem szomorú arc, csak figyelmes. Figyel rezzenéstelenül. Ki vagy te, kérdezi a szeme, s a felnőtt vagy heherészve, puszikat hintve lesüti a szemét, vagy beleborzong: tényleg, ki is vagyok én?
Kik is vagyunk mi itt, korábban érkezettek?
Arra van az arca, hogy elhordozza e súlyos szemeket, illetve azért van a szem, hogy legitimálja az apró, pufók orcákat, az orr kagylói alatt a szájat az erős felsőajakkal, a kicsi állat a toka felett. Arcot mondok, de valójában a szemét nézem. Süt, ragyog, világít. Már élete végéig csak kopni fog belőle a fény, szívjon fel bármennyit okosságból, szeretetből, szabadságból. Van mire elkomolyodnom olykor, immár három gyönyörű szempáramnak kell csordultig szívnia magát.
Ha tehát a szemébe nézek, ilyesmiket gondolok a januári alkonyatban – s e pátosszal jól megfér a morgás, hogy jöhetne már anyád a Bertával az óvodából, hogy már megint tehetlek tisztába, és még az kéne, hogy az Elza magára rántsa a komódfiókot, akkor aztán ordibálhattok sztereóban, és egyáltalán, a kurva életbe, nekem már rég dolgozni kéne, meg kellene írnom ezt itt, ezt a Nyelvhúst – még ha minden, lelkem és formám, életem és irodalmam hatodlagos is egy kisgyerekhez képest.
Ez így azért nem teljesen igaz, a hatodlagos, de ha igaz lenne, a munkámat el kéne végeznem akkor is, ez lévén a dolgom az életben, ezt hagyományozom rá, hogy az ember a munkáját rendesen elvégzi, nem a robotról beszélek, nem a pénzkeresésről, bár van olyan szerencse, s én ilyen szerencsés vagyok, hogy abból élek, ami éltet.
A szemről még annyit, hogy a csecsemő szeme már emberszem, az újszülött első pillantása viszont még az angyaloktól való. A múlt év utolsó péntekjén volt szerencsém ezt harmadszor is megtapasztalni. Nevezett kisfiú épp kicsusszant, rátették az édes és vitéz G. hasára, elvágtam a köldökzsinórt, a karomra vettem, három kiló négy deka, plusz a vérmáz. Akkor kinyitotta a szemét. Nézett rám, mint a nagyobbik és a kisebbik nővére húsz, illetve negyven hónappal ezelőtt.
Éppúgy az angyalok néztek ki a szeméből, a Tejút angyalai, ama túllét angyalai, ahonnan immár végleg elszakadt. Egy más világ nézett rám tehát, aztán ez a pillantás negyedóra alatt – súlymérés, öltöztetés – kihunyt. Nem veszett ki, hisz ott van, minden emberben ott van ez a nézés, ott maradt mélyes mélyen, mint valami első és végső legitimácó, első és végső fény, gyémántfélkrajcár, tűhegy, amelyre egész személyiségünk fölépül.
Szülést pedig mindenkinek látnia kéne, necesse est, téblábolni ott, tartani a gyereked anyját, tartani a karod, hogy szorítsa, hogy belekarmoljon fájdalmában. Ott kell lenni. Járni a magzatvízen, elcsúszni rajta. Én tényleg elcsúsztam a magzatvizes padlón, azóta is fáj a térdem, Ármin-térd, hogy a tárgyra térjek.
E névről lettem volna írandó. Hogy az Ármin az Armeniusból származik, aki germán hadvezér volt, és hogy a Hermannhoz semmi köze, noha szabadon értve hadfit jelent, sőt, egy más magyarázat szerint sasölőt – a név persze nem innen, hanem a hangzás, a szépnévség felől volt végiggondolva, mondhatni, mint hexameter-zárlat, tátiti tátá – de ez messzire vezet, a névtan gyönyörű tartományába, hová is itt, e lap alján már nem fogok megérkezni.
