Ezt a kérdést veti fel nemcsak a magyar területen megtalált egyre több német szemét (lapzártánkkor 4 ezer bálánál tartottunk), de a M.E.G.A. cégek nevével fémjelzett, lejárt szavatosságú élelmiszerek itteni átcímkézése is. Sőt, a Rába partján élők ide sorolhatják az osztrák bőrgyárak „jóvoltából” immár évek óta habzó folyó ügyét is, a szentgotthárdiak pedig a határ közelében, osztrák oldalon épülő szemétégetőt, amelynek füstje az uralkodó szélirány következtében hozzánk száll majd. S hogy mindez nem kizárólag magyar ügy, azt jól mutatja: a német szeméttel már a cseheknek és a szlovákoknak is meggyűlt a baja, miközben a románok okkal feltételezik, hogy a nálunk fellelt bálák egy része a januárban megnyílt határon át náluk kötött volna ki.
A nyugati hulladékexport fő oka, hogy errefelé olcsóbb a szemét kezelése, s az éledező lakossági tiltakozás sem olyan erős, mint az EU régebbi tagállamaiban. Van azért a két eset között egy fontos különbség: miközben élelmiszer-ügyben itt szigorúbb a szabályozás, a szemétkezeléssel éppen fordítva áll a dolog, s ez volt az, ami megalapozta a „hulladékbizniszt”. Ám nem lehet egy tollvonással megszigorítani az itteni paragrafusokat, mert itthon kevés az EU-normáknak megfelelő hulladékégető és -hasznosító, tehát betarthatatlanok lennének a kint már kötelező regulák. Ráadásul a szabályozással uniós keretek között is gond van. Az EU éppen most készül arra, hogy a hulladékégetést ártalmatlanítás helyett hasznosításnak minősítse, ami a fűtőanyaggá átlényegülő szemétnek szabad utat biztosítana a tagállamok között. E sokrétű ügy megnyugtató rendezéséhez tehát nem csak az ellenőrzések és a szabályok itthoni megszigorítására van szükség, de meg kell tanulnunk jól élni az európai közösség tagjaként számunkra biztosított lehetőségekkel is. Ez egyrészt a megnyugtató uniós szabályozás kialakításáért való lobbizást feltételezi, másrészt a megfelelő feltételek megteremtéséhez rendelkezésre álló közösségi források megszerzését.
