Vendég a kastélyban

Van, aki vadászik, van, aki horgászik, az én mániám a szép régi épület – foglalja össze Kollár László, a bikali Puchner Kastélyszálló tulajdonosa, miért is horgonyzott le végül a szállodaiparban. Fiatal építészmérnökként „tsz-vonalon” helyezkedett el – először a hernádi Március 15-e Tsz-nél, utóbb az örkényi Béke Tsz-nél tervezett könnyűfém-szerkezetes, több ezer négyzetméteres csarnokokat -, majd épület-felújításokat vezényelt le. De már akkortájt kezdett elpártolni az ipari létesítményektől, s megvásárolta az első műemléképületet. Felújította, befektetőt keresett hozzá, s a következővel együtt azt a bizonyos „első 1 millió forintot” meg is tudta keresni. „Akkoriban valóban extraprofitra lehetett szert tenni, ha valaki minőséget tudott produkálni, s ha ezt vissza is forgatta, meg lehetett alapozni egy céget” – emlékszik vissza Kollár László.

Fotó: Lakos Gábor

SPORTÁLLÁS. Addigra már rendelkezett némi gazdasági háttérismerettel: 1987 és 1989 között másfél évet töltött a németországi Lubisburgban, ahol az ottani papírgyárban kapott „sportállást”. Délelőttönként építészként „húzta a vonalakat”, délután pedig a focicsapatban rúgta a labdát. Az ott megtanultakból a legfontosabbnak a német precizitást tartja, valamint azt, hogy közelről megtapasztalta, milyen szigorú gazdasági számítások előznek meg egy-egy beruházást. Bár hűséges maradt klubjához, a BVSC-hez – még 2005-ben is játszott az öregfiúk csapatában -, így utólag óriási szerencséjének tartja, hogy egy percre sem adta fel építészi karrierjét. „Komoly veszély leselkedett arra, aki annak idején a sportra tette fel az életét: egy sérülés egy pillanat alatt a perifériára sodorhatta az embert. Ma is összeszorul a szívem, ha egyik sporttársamra gondolok, aki tíz éven keresztül az ország egyik legjobb focistája volt, s ma minimálbérből él” – mondja.

A rendszerváltás közeledtekor, 1989 tavaszán úgy érezte, haza kell jönnie. „Ha akkor kint maradok, szétesik az az 50-60 fős csapat, akikkel még a tsz-es keretek között együtt dolgoztunk, s akikkel németországi tartózkodásom alatt is végig tartottuk a kapcsolatot” – magyarázza, miért tartja egész pályáját meghatározónak döntését. Hazaérkezve még kis családi bt.-jét vezetve vette meg az első műemléképületet, majd nem sokkal később a következőt. „Az átgondolatlan értékesítéseknek köszönhetően a kilencvenes évek elején egy cég vagy tsz felszámolásakor már a valós érték 5-10 százalékáért hozzá lehetett jutni építőipari gépekhez” – eleveníti fel a kezdeteket. A felújított épületek értékesítéséből befolyt összegeket visszaforgatva 1992-ben már sikerrel licitált a 3,2 millió forintos kikiáltási áron meghirdetett, majd 5 millió forinton megvásárolt, 1840-es években épült Puchner Kastélyra. „Az 1800 négyzetméteres, háromszintes épület újjáépítése során egyetlen közfal sem maradt a helyén, a hajdan tsz-irodának használt kastély szakszerű bontása 40-50 embernek 8 hónapjába került.” A legnehezebb feladatnak azonban az új funkció megtalálása bizonyult Kollár László számára. „A kilencvenes évek elején sokan beleestek abba a csapdába, hogy megvettek és szépen rendbe tettek 20-30 szobás régi épületeket, de nem tudták, milyen szolgáltatást is nyújtsanak.”

Azt már lehetett látni, hogy a régi „beutalós” rendszer összeomlik, az azonban még nem volt világos, mi lesz helyette. Kollárnak ebben is segített rövid németországi kiruccanása. Három év alatt régi fényében, korhű bútorokkal rendezte be és XXI. századi kényelemmel látta el a kastélyt, majd úgy döntött, exkluzív, „kényeztetős” szolgáltatásokat fog nyújtani. Külföldi tapasztalatai alapján feltételezte, hogy rövidesen nálunk is megjelenik az a réteg, amelyiknek erre igénye van és meg is tudja fizetni. „Úgy gondoltam, alkalmazok 2-3 jó szakembert, s ettől már tele lesz a kastély” – idézi fel „vendéglátós” életének kezdeteit. Az amúgy tényleg jó szakemberek azonban egyszer csak elkezdtek „alkalmazottként” működni, Kollár pedig továbbra is Pesten élt, s mindössze heti 2-3 napot tudott a kastélyban tölteni.

„Újabb fordulóponthoz érkeztem 1997 körül. El kellett döntenem, hogy eladom a kastélyt, vagy rászánok két-három évet az életemből, és megtanulom a szakmát.” A 25-30 fős csapatból kiválasztott két középvezetőt (a két hölgy ma is vele dolgozik), s közösen megkeresték szolgáltatásaik problematikus pontjait és a megoldásokat. Egy profi tanácsadó cég segítségével, mintegy 10 hónapos munkával, egységes vállalatirányítási és ellenőrzési rendszert alakított ki.

Ez azonban még mindig nem volt elég. „Az én fejemben is rendet kellett rakni: 1998-ban el kellett döntenem, hogy továbbra is vissza-visszajárok hetente 2-3-szor, és fejlesztgetek, vagy pedig vállalom, hogy Bikal a világ közepe, s heti 4-5 napot ott töltök, hogy folyamatosan – mint tulajdonos-vendég – tesztelhessem a szolgáltatásainkat. Az utóbbi mellett döntöttem.”

Rövidesen szembetalálta magát azzal a problémával, hogy egy 20 szobás kastélyszállót nem könnyű gazdaságosan működtetni, az elvárt színvonal miatt ugyanis magasak a fajlagos költségek. Ugyanakkor – műemlékről lévén szó – az épülethez nem illeszthető toldalék. Ekkor született meg az a koncepció, melynek jegyében a kastélyszálló mellé azonos színvonalú, de hangulatában lényegesen eltérő bővítéseket terveztek. Időközben a terület is jócskán megnövekedett: az 1992-ben megszerzett 1,5 hektár mellé az évek során újabb és újabb szomszédos területeket vásároltak tíz különböző tulajdonostól, így ma már 15 hektárnyi park, illetve beépíthető birtok veszi körül a kastélyt.

Az első eltérő hangulatú fejlesztés 1998-ban valósult meg, amikor megépítették a francia mintájú fürdőházat. A következő ütemben, 2001-2002-ben készült el a négycsillagos minősítésű, mediterrán hangulatú kandallós, baráti társaságok fogadására alkalmas három vendégház, ezzel egy időben pedig létrehoztak egy több mint ezer négyzetméteres konferenciaközpontot, valamint egy ugyanekkora sportcentrumot fallabda- és bowling-pályákkal. A francia fürdőházat 2005 végére kibővítették egy marokkói fürdőházzal, amely keleti drapériáival, színeivel és világításával újabb elemmel gazdagította a repertoárt. A következő hangulat – immár az ötödik – a francia udvarházakét idézi majd 2007 tavaszától, amivel már összesen 150 vendég fogadására válik alkalmassá a szállodakomplexum.

VISSZAJÁRÓK. „Az elmúlt tíz évben kis túlzással csak abban különböztek a szállodafejlesztések, hogy az egyikben kék volt a csempe, a másikban zöld” – mutat rá Kollár László arra, hogy mi az, amit mindenképpen el akart kerülni. Koncepciójának alapja, hogy ha valaki egyszer már eltöltött Bikalon pár napot, visszatérjen, de lehetősége legyen egy másik világba csöppenni.

Kollár büszke rá, hogy míg a környéken átlagosan 40 százalék alatti telítettséggel működnek a szálláshelyek, addig nála 2005-ben 58, tavaly 63 százalékos telítettséggel ment a ház. Igaz, a marketing és az értékesítés olyannyira kiemelt helyen áll, hogy a feladatra külön szakembert foglalkoztat, aki csakis az ügyféligényeket méri fel és elemzi. Azt, hogy mi lesz az újabb dobás, Koller László egyelőre titokban tartja, de a következő években is évi 100-300 millió forint értékű fejlesztést tervez, csakúgy, mint az utóbbi öt évben.