Persze van a dolognak egy másik olvasata is: e szerint nem egy magyar céget veszítettünk, hanem egy sokkal erősebb európai céggel gazdagodtunk. A világban évek óta dübörög a felvásárlási láz, s a kis magyar piacról nehéz labdába rúgni azon a pályán, ahol nehézsúlyú amerikai játékos is versenyez. A német-magyar fúzió a tengerentúli konkurenciával hivatott felvenni a versenyt. Hasonló a történet, mint más informatikai sikersztorik esetében: a Kóka János-féle Elender, vagy a Kovács Zoltán által felépített Kirowski is egy tőkeerős, nyugatról érkezett tőkebefektető, illetve szakmai felvásárló karjaiban kötött ki. Ne tagadjuk: a nagy nyugati cégek érdeklődése értékmérő a semmiből indult, tudásintenzív tevékenységet végző hazai „kis halak” számára.
A felvásárlások nagy kérdése persze, mi lesz a hazai teljesítményből született cégek sorsa – meddig alkalmazzák Magyarország „agyait”, meddig fizetnek itthon adót? Nyilván 5-10 éves „itt maradási garanciával” nehéz értékesíteni egy vállalatot, a hétről hétre változó világpiacon versenyző szoftvercégek esetében lehetetlen is lenne ilyet kérni. Biztosíték erre – akárcsak a Graphisoft és fő terméke, az ArchiCAD esetében – egy erős, közkedvelt márka felépítése lehet, amit az új tulajdonos sem mer beolvasztani, nem utolsósorban az ügyfelek elvesztésétől félve.
Emellett az innovatív iparágak fejlődésének ösztönzésében, a tőke idevonzásában és megtartásában a mindenkori gazdaságpolitikának is hatalmas a felelőssége. Ma még hiányzik a hazai politika eszköztárából a kifejezetten tudásintenzív iparágak segítése tudatos képzési stratégiával és piackonform pályázatokkal. Nincs egységes koncepció a „kis magyar csodák” ösztönzésére. Pedig ilyesmire szükség lenne, hogy az idehaza százakat foglalkoztató informatikai sikercégek ne tőlünk keletebbre – Romániába vagy éppen Indiába – helyezzék ki termelésüket.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
