Gravírozása hamisítatlan K.u.K. nyelvi báj: „Regiments-Rennen der Jazygier-Kumanier Husaren, 1910”. Apám az első világháborúban századosként, majd őrnagyként ott volt a sorsdöntő (Monarchia-döntő) csatában Przemysl-nél, és ott volt Piavénál is. Majd a harmincas évek közepén lovassági tábornokként és a méneskar főparancsnokaként vonult nyugdíjba. Sorsjátékon (a lottó elődje) harminc éven át mindig ugyanazt játszotta, és ekkor, nyugdíjas éveire, megütötte a főnyereményt. Ez nagy pénz lehetett, mert a Rózsadombon megvette az épp Amerikába költöző filmsztár, Gaál Franciska villáját, hatalmas kerttel (gyerekkorom Paradicsoma), autót cserélt, és vett Mosonban 25 holdnyi szőlőt. Ez 1936-37-ben történt. Aztán kitört a háború, jött 1944, az ostrom, 1945, majd egy kis kurta pszeudo-demokrácia után Rákosi Mátyás és a sötétség.
Mindezt azért idéztem fel, mert ennek az elég viharos édenkertnek is vége szakadt 1951-ben. Az a bizonyos előbb említett kitelepítés jött közbe. Mindenünket otthagyva – három ágy, szék, asztal, szekrény, néhány edény, ruhanemű volt vihető – másnap egy jászsági tanya érkezésünk pillanatáig baromfiólnak használt melléképületében találtuk magunkat. Apám 70 éves volt akkor. Anyám 62. Soha többé nem volt otthonuk, halálukig.
A tanyáról – 10 kilométeres út oda-vissza – naponta begyalogoltam a kenyéradagunkért a kenyérjeggyel, több napra valót ugyanis egyszerre tilos volt kiadni. Mi lesz télen, ha belepi a hó a pusztát? A dinnyéiről hírneves Csány vb. titkára, Szabó Miska (így hívta mindenki, mert a nehéz időkben is emberséges volt) még tél előtt elintézte, hogy beköltözhessünk a faluba: mintha Kaliforniába érkeztünk volna! Döngölt agyag helyett padló a talpunk alatt. És anyámnak nem kellett esernyővel aludnia. A tanyán ugyanis az ágya fölött beázott a rossz zsupptető.
Eljött az első Karácsony, Szilveszter, Újév, és a régi egyházi ének Kiskarácsonya, azaz Vízkereszt. Otthontalanul és nincstelenül szomorú is lehetett volna. De nem volt az, mert a falu népe, elsősorban a szomszédság, elárasztott szeretetével. Nemcsak bennünket, minden kitelepített családot a faluban. Rákosiék számítása, hogy a kényszerlakhelyen a nép gyűlölete fojtogatja majd az egykori urakat, nem jött be. Nem ördögpatát rejtegető, hanem a kétkezi munkában is helytálló, sorsukat méltósággal viselő embereket ismert meg gaz ellenség és rút kizsákmányoló helyett. Bizonyos értelemben (emberség, szolidaritás) a számkivetettségben éltem át a legszebb ünnepeket.
Már Karácsonykor (életemben először: egyetlen fenyőág az asztalon) kezdődött a letakart tálak vándorlása hozzánk a faluból. Apám, a tartózkodó, kemény katona szemében könny csillogott a népvándorlás láttán. Aztán jött az Újév. Hordták, hordták a maguk is agyonnyomorított falusi emberek („kisöpört padlások” koraként őrzi a legújabb kori történelem) a disznótoros kóstolókat, lesütött húsokat, mákos és diós kalácsokat. Meghívás újévi ebédre orjalevessel (akkor ettem életemben először). Malacot tilos volt vágni (nem állatvédelmi, hanem államvédelmi szempontból, ami a következményeket illeti). Hideg téli hajnalon a disznóvágások (ilyesmit is akkor éltem meg először urbánus kölyökként), pálinkával éhomra, a disznó világraszóló sikoltásával. A nyakából omló vért tálba fogták az asszonyok, s míg az udvaron a férfiak pörzsölték szegény párát, ők már sütötték hagymán a vért pompás reggelire.
Sztálin leghűségesebb tanítványa, Rákosi Mátyás átkozott szellemének üzenem: boldog voltam ott is, akkor is. Ez hátha okoz még némi bosszúságot a pokolban.
